11.-12. Fejezet

TIZENEGY

Fordította: Aemitt

 

 

Ranger

 

MEGDERMEDEK, amikor kilépek a fürdőszobából, és Jo fegyvert szegez rám.

– Ó, baszd meg, csak te vagy az – mondja, miközben leereszti a fegyvert, és szabad kezét a mellkasához érinti.

– Egész éjjel hozzám bújtál, és elfelejtetted? – kérdezem sértődötten. Megdörzsöli a szemét, még mindig félálomban van.

– Egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok – motyogja, és kicsúszik az ágyból. – Mennyi az idő? Jobb, ha indulunk az őrsre.

Leteszi a fegyvert,és elindul a fürdőszoba felé, de aztán megáll, és a csupasz mellkasomat kezdi bámulni, kék szemei kitágulnak, ahogy fel-alá vándorolnak a felsőtestemen és a hátamon.

– Mi az?

– Mikor vetkőztél félmeztelenre? – kérdezi, tekintete most már a hasizmaimra tapad. Én szórakozottan végigsimítok rajtuk, és a szemei követik a mozdulatot. Szerintem még csak nem is pislog. Próbálom elrejteni a mosolyomat, szórakozottan és örömmel, hogy ennyire vonzónak találja a testemet. Ez határozottan jó dolog, és azt tervezem, hogy a saját előnyömre fogom használni.

– Az éjszaka közepén. Meleg volt, ahogy hozzám simultál – magyarázom, miközben felveszem a pólómat és a kapucnis pulcsimat a padlóról.A kapucnisat az ágyon hagyom, miközben felveszem a pólómat, és szándékosan megfeszítem a kezem, ahogy felemelem. A szemei, ha lehet, még jobban kitágulnak, és akkorák lesznek, mint a csészealjak. – Általában fázom éjszaka a légkondi miatt.

A karjaimmal a pólón keresztül, a hatás kedvéért lassan lehúzom a kockás hasam fölé.

Jo megköszörüli a torkát, de nem néz másfelé. Amikor elengedem az anyagot, az enyémhez emeli a tekintetét. – Elaludtunk filmnézés közben. Semmi sem történt.

– Tudom – mondom, és a kezembe veszem a kapucnis pulcsimat. – Ott voltam.Kit akarsz meggyőzni? Nem csináltunk semmi rosszat.

– Összebújtunk– mondja, és az arca rózsaszínűvé válik. – Nem ezért vagyunk itt, Ranger. Küldetésen vagyunk itt, és nem tudom, hogyan történhetett ez meg.

– Ahogy mondtad – mondom neki, teszek felé egy lépést, és az ujjammal felemelem az állát. – Semmi sem történt. Ne gondolkodj túl sokat.

Végigsimítok az arcán a hüvelykujjammal, és a szemei lecsukódnak. Szereti, ha megérintem, és én is szeretem megérinteni. Mi a probléma? Ő Jo, én pedig Ranger vagyok, nem több és nem kevesebb, ahogyan abban mindketten megegyeztünk, mielőtt felszálltunk a repülőre. Akkor mi a probléma? Mi akadályoz meg abban, hogy belé temetkezzek, ha végeztünk a napunkkal, és minden este magamhoz öleljem? Éppúgy ellenségének tekint engem, függetlenül attól, hogy miben állapodott meg? Vagy bűntudata van, és azt gondolja, hogy nem élvezheti a dolgot, amíg Elizabeth-et meg nem találjuk?

– Oké – suttogja, arcát a kezembe fordítva. – Nem fogom.Ha már itt vagyunk, nincsenek szabályok, igaz? Semmi más nem létezik. Nem a címkéink vagyunk, csak mi magunk.

– Jo és Ranger – ismételgetem, és a szemem megenyhül. – Csak mi vagyunk, akik megpróbáljuk megtalálni Elizabeth-et, de ez nem jelenti azt, hogy ne éreznénk jól magunkat, amikor nem vagyunk szolgálatban. Az élet rövid, Jo. Sosem tudhatod, mi történhet.

– Tudom – mondja, és elfordítja a tekintetét. – De a megtalálása az elsődleges.

– Tudom.

És én is. De amikor kettesben vagyunk, Jo elhomályosítja az elmémet.Csak őt látom. Nem baj, ha ezt elismerem.

Egy lépést hátrál, és az arckifejezése elsötétül. – El kell mennünk a rendőrségre, és megnézni, mit találunk ma. Fogytán az idő, Ranger.

Tudom, de este, miután kimerülve visszaérünk ide, azt akarom, hogy az ágyamban legyen. Vagy én legyek az övében –rugalmas vagyok.

Elindulok a szobámba, és amilyen gyorsan csak tudok, beugrom a zuhany alá.

Ideje megnézni, hogy ment a kihallgatás.

•  •  •

– Akár egy fánkkal is megkínálhatnánk, és megkérdezhetnénk, hogy akar-e egy kibaszott masszázst –zsörtölődöm, és az ablakon keresztül figyelem, ahogy a nyomozók kikérdezik a férfit. Olyan kibaszottul gyengédek vele, mintha állásinterjúra hívnák, vagy ilyesmi.

– Mit akarsz, mit tegyenek? – kérdezi Jo, oldalról rám pillantva. – Üssék pofán minden alkalommal, amikor nem válaszol egy kérdésre?

– Kezdetnek – mondom, kezeim ökölbe szorulnak, ahogy elképzelem a nőket a ketrecekben, a reménytelenséget az arcukon. – Eddig csak két nevet mondott,és mibe fogadjunk, hogy ők a ranglétra legalja? Kell valami, amitől jobban fél, mint attól, akit nem nevez meg. Vannak gyerekei?

– Meg akarod fenyegetni a gyerekeit? – kérdezi Jo, és leesik az álla. – Mi rendőrök vagyunk. Mi nem csinálunk ilyen szarságokat.

– Nem vagyok zsaru – mutatok rá, miközben a nyakamat ide-oda nyújtogatom.– Rám itt nem vonatkoznak szabályok, Jo.

Egymásra nézünk.

Látom, hogy mérlegeli a lehetőségeit. Van egy kiskapunk, és hülyék lennénk, ha nem használnánk ki. A rendőrségi etika és a szabályok nem érdekelnek engem, és én Faye nevében vagyok itt, és ezért a szövetségiek jóváhagyásával.Gyorsan felhívom Faye-t, és ő is velem van. Senki sem tud igazán szart se mondani. Ujjal fognak mutogatni, ha kiderül, de én kurvára letagadom. Az én szavam áll majd az övével szemben. Miért lenne egyáltalán joga azok után, amit tett? Azoknak a nőknek nem volt. Úgy bántak velük, mint a szarral, mint a tulajdonukkal. Miért nem szabadna megengedni, hogy félelmet keltsek ebben az emberben, hogy nyomás alá helyezzem, hogy több nőt megmenthessünk, és remélhetőleg megtaláljuk Elizabeth-et?

Aztán meglepett azzal, hogy ezt mondta:– Hadd lássam, mit tehetek.

Megfordulok, hogy a férfit figyeljem, miközben ő elhagyja a szobát, és megtervezem a további lépéseimet. Amikor visszatér, és biccent nekem, felkészülten ropogtatom az ujjaimat.

Itt az idő, hogy tündököljek.

•  •  •

– Szóval van egy fiad – mondom, és leülök vele szemben. Nem nézek a szemébe, csak a kezemben lévő fegyvert tisztítom meg. Minden mozdulatát figyeli, valószínűleg azon töpreng, hogyan kezelje ezt.

– Fenyegeted a gyerekemet? – kérdezi, és az állkapcsa megfeszül. Látom, hogy szemügyre veszi a karomon lévő tetoválásokat. – Mi van, ha az ügyvédemet akarom? Nem hiszem, hogy örülnének, ha azt hallanák, hogy a zsaruk fenyegetnek.

– Nem vagyok zsaru – mondom, és kivillantom a fogaimat. – Csak te és én vagyunk itt.

– Nem mondok neveket – mondja, és elfordítja a tekintetét. – Úgyis ülni fogok. Ez nem változtat semmin.

– Igazából sok mindent meg fog változtatni– mondom, és felnézek rá. – Hallottál már a Wind Dragons MC-ről?

Bólint, a szemei tágra nyíltak. – Mi van velük?

Gonoszul vigyorgok. – Én is közéjük tartozom.Nem törődsz a feleségeddel és a fiaddal? Nekem nem okoz gondot, hogy megöljem őket, tudod –hazudom. Soha nem bántanék nőt vagy gyereket, soha. De a WDMC hírneve most jól jön.– Talán a feleséged tud valamit. Szóljak a zsaruknak, hogy őt is hozzák be kihallgatásra?

Egyenesen a szemembe néz, azt kutatva, hogy komolyan gondolom-e, vagy csak blöffölök.Nyel, a torkában lévő izmai dolgoznak.

– Ártatlanok – mondja, és megnyalja az ajkát.– A feleségem és a gyerekem. Nem tudtak semmiről, ami történt. Nem tudják…

– Mégis lehet, hogy nekik kell megfizetniük a hibáidért – mondom, miközben a fegyveremet a farmerom derekába csúsztatom. – Nincs olyan dolog, amit ne tennék meg, hogy kiderítsem, milyen tevékenységet folytatsz, és ha nem segítesz nekem, gondoskodom róla, hogy a családod fizesse meg az árát. Ne tégy próbára, baszd meg! Nálam nincsenek határok, és nem okoz gondot a gyilkolás. Öt perced van, hogy megmond a nevét. Annak az embernek a nevét, aki ennek az egész akciónak a vezetője, különben nem marad senki, aki törődne veled. Nem lesz senki, aki meglátogatna a börtönben, mert mindannyian halottak lesznek.

– Meg fog ölni – mondja, és most már a sírás határán van.

Baszd meg!

– Nem fogja megtudni, hogy te voltál – mondom,még akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy "ő" valószínűleg rá fog jönni. Ez nem igazán az én problémám. Nem kellett volna emberkereskedelembe keverednie ennek a baromnak. Nyilvánvalóan nincs lelkiismerete, vagy talán csak magával és a családjával törődik, nem tudom. Akárhogy is, ha választanom kell közte és a valószínűleg eladott ártatlan nők között, nem az ő életét fogom megmenteni.

Két szót mormol.

Egy nevet.

– Ha hazudsz nekem...

– Nem – esküszik, miközben a kezére néz. – Kérlek, hagyd békén a családomat.

Kilépek a szobából, és egyenesen belesétálok Joba.

– Rajta vagyok – mondja, és leteszi a telefont, amin éppen beszélt. – Utánanézünk.

– Jó – mondom, és bólintok. – El kell kapnunk őt.

– A kommandósok épp most gyülekeznek.Jól csináltad. Bár honnan tudta, hogy komolyan megteszed? Csak szavak voltak, még csak erőszakot sem alkalmaztál.

– Azt hiszem, egyik szörnyeteg felismeri a másikat – mondom, vállat vonva, de az igazság az, hogy látta a tetoválásaimat. Ha tudja, hogy mit jelentenek, akkor tudja, hogy nem vagyok olyan, akivel lehet baszakodni. Vajon felismerte-e a legújabb tetoválásomat, a Wind Dragont, ami az alkaromon van, hogy bizonyítsa, igazat mondok? Akárhogy is, csak remélem, hogy a név, amit adott, meghozza az áttörést, amire szükségünk van.

Nincs több baszakodás.

TIZENKETTŐ

Fordította: Aemitt

 

 

Johanna

 

Az egész napunkat azzal töltöttük, keressük ezt az állítólagos felelős személyt, de nem találtunk semmit. Nincs a rendszerben, és nincs priusza, de megvan a neve, a címe, és a róla készült képek. A probléma az, hogy nyilvánvalóan bujkál. Elvesztettük a meglepetés erejét, és ki tudja, hol lehet most. Az arcával tele vannak a hírek, remélve, hogy valaki meglátja. Miután kimerítettem minden lehetőséget, azon tűnődöm, hogy vajon megtaláljuk-e valaha is az unokatestvéremet.

Éjfél van, mire fáradtan és rendkívül csalódottan az ágyamba zuhanok. Sírni szeretnék. Nem sírtam, mióta eltűnt, mert én vagyok a rendőr. Erős vagyok. Folyton azt mondogattam a családomnak, hogy haza fogom hozni, és elhitettem magammal, hogy képes vagyok rá... De mi van, ha mégsem? Hogyan tudnék együtt élni magammal? Lelkileg a szart is kiverem magamból, amikor kopogtatnak az ajtón. Kinyitom, nem igazán figyelek, mert tudom, hogy Ranger az. Vet egy pillantást az arcomra, majd a karjába húz, a lábával berúgja az ajtót, és nagy, meleg kezével megsimogatja a hátamat.

– Hé, semmi baj – dörmögi, miközben a mellkasába temetem az arcomat. Nem szoktam sírni emberek előtt, mert nem szeretem, ha gyengének látnak, de most nem tudom visszatartani. Könnyekben török ki. A karjaiba emel, úgy cipel, mint egy menyasszonyt, és lefektet az ágyra, miközben még mindig hozzám simul.

– Ne sírj!

A megjegyzésétől még jobban sírni kezdek, nagy, szívszorító zokogás török ki. – Hol a faszban van?

– Azt gondoltad, hogy könnyű lesz megtalálni őt? – kérdezi szelíd hangon. – Nem az. Nyomulnunk kell, és harcolnunk kell, de sikerülni fog, rendben? Tudom, hogy a szívügyed, Jo, de erősnek kell maradnod. Tegyél úgy, mintha ez csak egy újabb eset lenne. Most félre kell tolnod az érzelmeidet, hogy tiszta fejjel tudj gondolkodni.

– Tudom, tudom – mondom, és kényszerítem magam, hogy ne sírjak. Bassza meg. Miért kell így látnia engem? Az első férfi, akihez örökkévalóság óta vonzódom. Ki akarna lefeküdni egy ekkora rakás szerencsétlenséggel? Csak magamnak kavartam a szart. És bevallottam magamnak, hogy igenis le akarok feküdni vele. Kibaszott jó. Meglepődöm, milyen közel van hozzám, hogy érzem a mellkasából áradó meleget, és hogy a finom faillatú kölni, amit visel, megcsapja az orromat. Ahogy átölel, a keze még mindig fel-alá siklik a hátamon, vigasztalva engem. Mikor vigasztalt utoljára valaki így? Ő a repülőn? Azelőtt... Nem is emlékszem.

Hűha.

Kell egy élet.

Megpróbálom lopva a könnyeimet a pólójába törölni. Szerencsére nem folyik az orrom, különben a takony is a pólójára kerülne, és az kínos lenne. Mély levegőt veszek, majd lassan felemelem a fejem.  A mogyoróbarna szemei már engem néznek. Lágyak. Nem szánalommal vannak tele, mert ha az lenne, akkor most rögtön megmondanám neki, hogy tűnjön el. Egyáltalán nem ítélkezik felettem. Megértéssel vannak tele. Együttérzéssel. Nem tudom, honnan a fenéből jött Ranger, de örülök, hogy most itt van velem.

Ennyit mondok neki. – Örülök, hogy itt vagy.

– Én is – mondja, és egy apró mosolyt villant rám. – Nem baj, ha néha sebezhető vagy, Jo. Van benne szépség.

– Te sosem vagy sebezhető – mutatok rá.

Furcsán néz rám. – Nem hiszem, hogy ez igaz lenne.

Csak nézzük egymást, a tekintetünk egymásba fonódik.

Nem tudom, hogyan történt ez, hogyan kerültem szó szerint ilyen közel hozzá, de ő itt van, és ez ... jó érzés.

Biztos elment az eszem.

– Szia – suttogom, a hangom rekedt.

– Szia – mondja viszonzásképpen, és finoman elsimítja a hajamat az arcomról. – Azt hiszem, erre szükséged volt.

– Azt hiszem – mondom, és máris jobban érzem magam. – Mindent magamban tartok, mióta eltűnt.  Én vagyok az erős a családban, úgyhogy nekem kellett mindenkit összetartanom, tudod?

– Nem kellene így érezned – mondja, ajkai megfeszülnek. – Minden nap erős vagy a munkádban, aztán haza kell jönnöd és mindenkit összetartanod? Egy ember nem bír el annyi terhet a vállán, Jo.  Nem kellene úgy érezned, hogy erősnek kell lenned csak azért, mert rendőr vagy. Attól még ember vagy. Ne cipeld ezt a terhet helyettük. Egyébként is, miért akartál rendőr lenni?

– Az anyám is az volt – mondom vállat vonva. – Mindig is az akartam lenni, már kislánykorom óta. Szuperhősnek láttam őt, amikor felnőttem. És mi a helyzet veled? Te mi akartál lenni?

Homlokát ráncolja, és néhány másodpercre elhallgat, mielőtt válaszolna. – Nem tudom. Nem volt a legjobb gyerekkorom. Nem volt sok pénzünk, lakókocsiban nőttem fel, és arról voltam ismert, hogy bajkeverő vagyok. Az egyetlen dolog, amit akartam, az az volt, hogy kijussak onnan.

– És meg is tetted – mondom, miközben elképzelem, ahogy gyerekként így élt.

– Senki sem ismerte az igazi énemet, tudod? Azt látták, amit látni akartak, és én végül úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem. Nem tudták, hogy milyen okos vagyok, hogy minden vizsgámat tanulás nélkül is kitűnőre teljesítettem, vagy hogy jól bánok a számokkal. Ők csak egy fiút láttak a lakókocsiparkból.

A szemeim tányérnyira tágulnak. Tudom, hogy Ranger okos, de vajon mennyire lehet az? – Azt tetted, amit tenned kellett – mondom, és legszívesebben kinyújtanám felé a kezem, de visszafogom magam.

–  Azt tettem, ami a legjobb volt számomra – vonja meg a vállát.  – És neked is ezt kell tenned.  Nem aggódhatsz mindenkiért, nem menthetsz meg mindenkit.

Egymás szemébe bámulunk, és azon tűnődöm, vajon min mehetett keresztül, hogy ezt mondja. Egy egész MC áll a háta mögött; biztos vagyok benne, hogy segítenének neki, ha kell. Vajon ő is tud ezzel azonosulni? Bár igaza van, az utóbbi időben nem sok adok-kapok volt a családi kapcsolataimban. Én mindent adtam, amit csak tudtam, ők meg csak elvettek. Még Elizabeth húgának, Helennek is adtam egy kis pénzt, mert Elizabeth általában szokott. Ez a bűntudat miatt van? Nem tudom. Szeretek gondoskodni a körülöttem lévő emberekről, de senki sem gondoskodik rólam. Ha elbukom, egyedül bukom.

Baszki, mikor lett ilyen lehangoló az életem? De, hogy panaszkodhatnék egyáltalán azok után, ami Elizabeth-tel történt?

Minden a bűntudathoz vezet vissza. Rendőrnő vagyok. Az unokatestvérem eltűnt, és mindenki számít rám, hogy megtalálom, de a legkeményebb kritikusom én magam vagyok. Nem tudnék együtt élni magammal, ha nem találom meg.

– Tudom – mondom, és ismét a mellkasára hajtom a fejem. – Miért olyan nehéz minden?

Soha nem nyafogtam semmi miatt, de most az egyszer a sebezhetőség nem is olyan rossz érzés, mert közelebb hozhatja az embereket egymáshoz.

Ranger megköszörüli a torkát, és ezt motyogja: – Mert kurva szép vagy.

Várj, mi van?

Amikor közelebb csúszom hozzá, és érzem, ahogy a keménységét hozzám nyomja, megértem a megjegyzését.

– Ó– mondom halkan. – Ohhhhh.

Kemény.

És szerinte gyönyörű vagyok.

Még azután is, hogy csak sírtam rajta, és megnyíltam neki.

És említettem már, hogy kemény?

Beleharapok az alsó ajkamba, aztán felemelem a fejem, és még egyszer ránézek.

– Ranger?       

– Igen – mondja, és megnyalja az alsó ajkát. – Mit akarsz tőlem?

– Miért nem csókoltál meg újra? – kérdezem, merésznek érzem magam.

– Vártam – motyogja, és a szemei elsötétülnek.

– Mire? – suttogom, kissé kábultnak érzem magam.

– A megfelelő pillanatra.

A tekintetem a száján időzik, a köztünk lévő feszültség fokozódik. Öntudatlanul közelebb hajolok hozzá, majd ő is megteszi ugyanezt. Ahogy az ajkaink összeérnek, olyan, mintha eldördülne a startpisztoly, mert hirtelen egymásnak esünk.

A kezem a hajába téved, ami kibomlik a gumiból, a puha tincsek végigfutnak az ujjaimon. A kezei a fenekemre vándorolnak, felemel, hogy átkaroljam, miközben ő a hátára fekszik, ajkaink még mindig egymásba olvadnak. Olyan mélyen csókol, hogy a nyelvén érzem az éhség ízét, a vágyát tápláló szükséget. Ő is nagyon akarja ezt, ahogy én is, és az, hogy ezt érzem, felizzítja a szenvedélyemet. A keze megszorít, amikor véget vet a csóknak, aztán végigcsókolja a nyakamat, amitől felnyögök.

Hirtelen a hátamra fordulok, és ajkai ismét az enyémre tapadnak. Érzem, ahogy kemény farka a combomhoz nyomódik, és nekifeszül szürke melegítőnadrágja puha anyagának. Ujjai végigsimítanak az ölemen, megemeli a pizsamám selyemrétegét, miközben leveszi a felsőmet. Felemelem a kezem, ahogy lecsupaszítja a hasamat, majd a melleimet, felfedve a kemény mellbimbóimat, amelyek egyszerűen csak figyelemért könyörögnek.

– Olyan szép – motyogja, megnyalja az ajkait, aztán először az egyik, majd a másik mellbimbót szopogatja. A szemeim maguktól becsukódnak, kezeim bátorítóan a hajába túrnak. Csókolni kezd lefelé haladva a hasamon, a köldököm közelében, majd egyre lejjebb, amíg el nem éri a selyemnadrágom derekát. Lehúzza, és elismerően hümmög, amikor látja, hogy nincs rajtam bugyi, majd folytatja a csókokat a jobb combomon. Egy bokamozdulattal segítek neki levenni a nadrágot, a szemem felcsillan, ahogy lassan széttárja a combjaimat, majd telehinti csókokkal a bal combom belső oldalát.

– Ranger – suttogom, mindennél jobban vágyok arra, hogy vége legyen a kínzásnak, hogy a szája ott legyen, ahol a legjobban vágyom rá. Felemeli a fejét, mogyoróbarna szeme tele van kéjjel és önelégültséggel, majd a nyelvét a puncimhoz viszi, és a közepemet nyalogatja.

Baszki.