5.-6. Fejezet

 

ÖT

Fordította: Tony

 

 

Ranger

 

– Nem értem, te miért nem tudsz jönni – morgom, és lecsapom a bőröndöm fedelét. – Te rángattál be ebbe az egészbe.

– Kérlek. Elizabeth miatt vagy érintett az ügyben, nem miattam – feleli Faye felemelve az állát. – Te vagy az egyetlen pasi itt, akinek nem okoz gondot nemet mondani nekem. – Szünetet tart, és vigyorog. – Ne aggódj, a szívedhez fogok nőni.

Amikor továbbra is csendben, cseppet sem lenyűgözve bámulom, azt mondja: – Nem kerekedhetek fel, és léphetek le, Ranger. Két gyerekem van, és nem tudjuk, mennyi ideig kell ott maradnod. Oda tudok menni néhány napra, vagy esetleg egy hétre, ha akarod, de tovább nem tudok maradni anélkül, hogy látnám a gyerekeimet. Egyébként sincs rá szükséged, hogy fogjam a kezed. Joról van szó? Cuki, igaz?

Összehúzom a szemem. – Én a jelvényén kívül semmit nem vettem észre.

Hazugság.

Faye elvigyorodik, a bőröndhöz lép, és lecsukja. – Hát, én észrevettem, hogy baba a csaj. Jó bőr, nem?

– Faye! – csattanok fel, mert nincs időm most erre. – Jobb, ha megyek, vagy lekésem a gépet.

– Ki visz ki? – kérdezi a hálószobám falának dőlve.

Nem te, gondolom magamban.

– Nem tudom. Hol van Talon? Ő el tud vinni – mondom, és felkapom a bőröndömet. Faye a kezembe nyomja a zár kis kulcsát, én pedig a zsebembe csúsztatom. – Köszi.

– Miért akarod, hogy Talon vigyen ki? Nem gondolod, hogy a többi srácot is meg kellene ismerned? Rake vagy Tracker biztos el tud vinni. Odakint ülnek, és nem csinálnak semmit.

– Ez csak egy fuvar a reptérre, Faye – morgom. – Hol van Shayla?

Vinnie nője közelében kényelmesen érzem magam, mert ő Talon unokahúga, és már sokszor voltam vele.

– Pontosan, ez csak egy fuvar – mondja dühödten. Figyelmen kívül hagyom, és az ajtóhoz megyek, de utánam fut.

– Aggódom érted.

– Nem kell – mondom lágyabb hangon.

– Tetszik itt? Boldog vagy? – folytatja, őszinte az aggodalom a hangjában.

Megállok, és szembefordulok vele. – Kedvesem, hadd találjam meg Elizabeth-et, aztán majd lefolytatjuk ezt a beszélgetést. Megegyeztünk?

Bólint. – Oké.

– Helyes.

Szerencsémre Talon kint vár rám.

– Indulhatunk? – kérdezi, és beszáll a klub fekete négykerék-meghajtású autójába.

Bólintok, lenézek Faye-re, aztán lehajolok és nyomok egy puszit a feje búbjára. Idegesítő, de igaza van, a szívemhez fog nőni. – Ne kerülj bajba!

– Találd meg! – mondja. – És vigyázz magadra! Tudom, hogy meg tudod csinálni.

Most már motivációs beszédet is tart?

Beteszem hátra a bőröndömet, aztán becsusszanok az anyósülésre. Hangos zene szól, de Talon lehalkítja. Megajándékozom egy hálás pillantással.

Elvigyorodik, ahogy indít, és kijár a parkolóból. – Ez Faye zenéjének hangzik.

Egyetértően felhorkanok.

Talon nevet, aztán elkomolyodik. – Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek? Csak egy szavadba kerül, és ott vagyok.

– Minden rendben lesz. Csak biztos akarok lenni benne, hogy a zsaruk minden tőlük telhetőt megtesznek. Nem tudsz segíteni semmiben. Maradj a nőddel és a gyerekeddel.

Talonnak most már saját kis családja van: a nője, Tia, az ő fia, Rhett, akit a sajátjaként szeret. Lehet, hogy Talon a Wild Men elnöke volt, de úgy tűnik, éppen olyan jól fekszik neki, hogy a Wind Dragons tagja legyen. Soha nem láttam ilyen boldognak.

– Tudom, hogy megbirkózol vele. Csak tudd, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám.

– Tudom – mondom, és tényleg így van. – Tényleg meg akarom találni, elhiszed? Még akkor is, ha nem szívesen dolgozom együtt ezzel a zsaruval.

– Ne szarozz! – mondja Talon nyögve. – Baszki, nem gondoltam, hogy megérem ezt a napot. Légy óvatos! Tudod, hogy nem bízhatsz bennük.

– Tudom – mondom, és a fejtámlára döntöm a fejem. – Csak ki kell bírnunk egymással, csapatként együtt dolgozni, és elfelejteni ezt a zsaru-motoros hülyeséget, amíg meg nem találjuk Elizabeth-et.

– Könnyebb mondani, mint megtenni – mondja Talon, és megszorítja a kormányt. – De igazad van. Nagyon remélem, hogy megtalálod, testvér. Tudom, hogy sokat jelentett neked.

– Igen – mondom halkan. – Így van.

És most is sokat jelent.

Az nem lehet, hogy nem találjuk meg.

•  •  •

A kapunál ül, amikor meglátom.

Lehuppanok mellé. Kék top, farmer és pink-fekete sportcipő van rajta. Kibaszottul imádnivalóan néz ki, és ez bosszant. Nem kéne úgy gondolnom, hogy imádnivaló. Nem kéne másra gondolnom, mint hogy ő valaki, akivel átmeneti tűzszünetet kötöttem. Most ugyanabban a csapatban vagyunk, de amint itt végzünk, a dolgok visszatérnek a normál kerékvágásba. Visszalépünk a magunk ellentétes oldalára, és úgy teszünk, mintha soha nem ismertük volna egymást.

– Végül úgy döntöttél, hogy eljössz? – motyogja, nem is néz fel a magazinból, amit lapozgat. Nincs kilakkozva a körme – csak rövidek és tompák –, de az ujjai és a kezei szépek és nőiesek.

– Ez egy belföldi járat, nem kell órákkal előbb itt lenni – mutatok rá.

Az órájára pillant. – Azért jól kiszámoltad, nem gondolod? Én inkább előbb érkezem, mint kockáztatok. Oda akarok érni, amint lehet.

Igen, tényleg majdnem lekéstem a gépet, de ezt neki nem kell tudnia.

– Mit olvasol? – kérdezem, elernyedek a székben, és kinyújtom a lábamat. – Hogyan legyünk feministák 2017-ben?

Vigyorog, de nem tud felbosszantani. Egyszerűen nem vesz rólam tudomást, ami még jobban arra késztet, hogy nyomást gyakoroljak rá. Kicsikarjak valami reakciót belőle. Vajon mi mozgatja?

Milyen lehet az ágyban?

Megrázom a fejem, hogy kirázzam belőle ezt a gondolatot. Basszus, nem szabad arra gondolnom. Egyáltalán nem.

– Egész út alatt csendben leszel? – bökdösöm, próbálom szóra bírni. – Van valami terv, hogy mit csinálunk, ha odaérünk?

Becsukja a magazint, ami történetesen a Guns & Ammo.

Megkeményedek.

Basszus.

– Kapcsolatba kell lépnünk a helyi rendőrökkel. Számítanak ránk. Vagy legalábbis rám.

– Nem mondtad nekik, hogy hozol magaddal egy törvényen kívüli motorost? – cukkolom, és vigyorgok a saját megjegyzésemen.

– Nem – mondja egyszerűen, és felém fordul. – Azt hiszem, ezzel csak meglepem őket. Szerintem ugyanúgy fel lesznek dobva, mint én – morogja az orra alatt.

Egyetértően morgok. Nem teszek úgy, mintha vártam volna ezt, de az még azelőtt volt, hogy megláttam őt. Megdörgölöm az arcom. Nem. A kinézete nem változtatja meg a tényt, hogy ő egy zsaru, és nem foglalkozhatok vele. Nem csak azért, mert soha nem tudnék megbízni egy zsaruban, de a világom tiszteletét is elveszíteném, ha lepaktálnék az ellenséggel.

– Mi van, nem kedveled Faye-t? – kérdezem, kiforgatva egy kicsit a szavait. – Mindenképpen átadom az üzenetet a nőnek, aki segít megtalálni az unokatestvéredet, holott nem lenne a dolga.

Résnyire szűkül a szeme. – Nem Faye-ről beszéltem, ezt te is tudod.

Az ajkai.

Hibátlan. Szív alakú és tökéletes méretű. Semmit nem szeretnék jobban, mint átszelni a köztünk levő távolságot, és megízlelni őket. Miért nem olyat akarok, amit jó nekem? Soha nem a könnyű utat választottam. Talán mert a könnyű az unalmas. Talán olyan személy vagyok, aki soha nem kapja meg, amit akar harc nélkül.

Ez így megfelel nekem. Megharcoltam azért, hogy elhagyjam a lakókocsiparkot, ahol felnőttem, és legyek valaki, még ha nem is lettem olyan valaki, akire büszkék lehetnek, de én az vagyok. Amikor anyám még élt, nagyon büszke volt, hogy főiskolára járok. Nem érte meg, hogy lediplomázok, de tudom, hogy az lett volna élete legboldogabb napja. Azt akarta volna, hogy motoros legyek, ahelyett, hogy használnám a három diplomámat? Valószínűleg nem. De ez van, és ez vagyok én. Csatlakoztam a Wild Menhez, éppen mielőtt befejeztem volna a fősulit. Ők lettek a családom, én pedig nem néztem vissza, és az iskolában megszerzett tudásomat a klub érdekében használtam fel. Befektetésekkel és tőzsdézéssel, meg hasonlókkal szereztem pénzt a klubnak. Soha nem kellett „igazi” munka.

– Ki kell bírnunk addig, amíg meg nem találjuk – mondom a kezemet nyújtva. – Kössünk fegyverszünetet.

Ugyanabból az okból vagyunk itt, meg kell találnunk Elizabeth-et. Igen, vonzódok Johannához, de ezt nem fogom kimutatni. Felnőtt ember vagyok, tudok uralkodni magamon.

Gondolom.

Egy másodpercig nézi a kezem, aztán belehelyezi a sajátját. – Szóval én nem vagyok zsaru, te pedig nem vagy motoros? Csak…

– Ranger és Johanna.

Bólint és elengedi a kezem, pedig én még nem akarom. A légitársaság alkalmazottja szólít, hogy szálljuk be, én pedig követem őt, azon tűnődve, hogy mi a fenébe keveredtem.

•  •  •

Nem vagyok egy kicsi ember, úgyhogy amikor látom, hogy Faye az business osztályra foglalt helyet, küldök neki egy hálaimát. Johanna mellettem ül, és bár épp most kötöttünk fegyverszünetet, valahogy azt kívánom, bárcsak máshol ülne, mert eltereli a figyelmemet, és nehéz elkerülni, amikor ilyen rohadt közel van. Azt hiszem, jobb lesz, ha megszokom. Egyébként is, ha a turista osztályon lennénk, szinte hozzá lennék préselődve, így viszont van közöttünk hely. Rajtakapom, hogy felém pillant, de úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Lehet, hogy úgy kéne tennem, mintha aludnék, vagy valami ilyesmi. Basszus, nézek valami filmet. Már éppen feltenném a fülhallgatót, amikor megszólal.

– Ranger?

– Igen? – felelem jobbra fordítva a fejem, és a szemébe nézek. A szépsége megüt. Baszki, döbbenetesen néz ki.

Összefonja a kezét, és felszisszen. – Nem szeretem túlságosan a repülést.

Felegyenesedek ültömben. – Mit jelent, hogy nem szereted a repülést? Rosszul leszel?

– Néha – ismeri be, és ahogy a repülő mozgásba lendül, az összes vér kiszalad az arcából. – Mindig hányingerem van, és álmos leszek. Szédülök.

Kikapcsolom az övemet, és leguggolok elé. Tudom, hogy nem kellene, és le fognak szidni, de nem hagyhatom, hogy szenvedjen. Basszák meg a szabályokat. – És ezt csak most mondod? Nincs valami gyógyszer a rosszullétre, vagy valami, amit be tudnál venni?

– Nem, nem, jól vagyok – mondja, és magára erőltet egy mosolyt. – Csak azért mondom, hátha elájulok.

Elkerekedik a szemem. – Elájulsz? A kurva életbe, Johanna! Hívjam a légiutaskísérőt? Biztos van náluk valami, ami segíthet.

Megrázza a fejét. – Semmi baj. Nem kellett volna szólnom.

Elhesseget, pedig látom, hogy nincs jól. Egyértelműen makacs.

– Elnézést, uram, de le kell ülnie, és bekapcsolni az övet a felszállás idejére – mondja a légiutaskísérő. Visszaülök, de megkérem, hozzon valamit, ami segíthet Johannának, aki mellesleg elutasít minden segítséget. A légiutaskísérő egy darabig ápolgatja Johannát, ad neki egy kis vizet és egy zacskót, hátha rosszul lesz. Johanna meggyőzi, hogy jól van, így magunkra hagy minket.

– Nem vagy jól – mordulok fel, összehúzva a szemem. Ahogy a repülő emelkedik, látom, hogy vékony réteg izzadság lepi el a homlokát. Megvárom, amíg az a hülye övre figyelmeztető lámpa elalszik, aztán visszafordulok hozzá. Nem is nagyon reagál a közelségemre, csak csukva tartja a szemét, és hátrahajtja a fejét. Belefáradva a szarakodásba, kikapcsolom az övét, a karomba emelem, és az ölembe húzom.

– Ranger? Mit csinálsz? – kérdezi gyenge hangon. Valószínűleg gyilkos fejfájás gyötri, mert nagyon zavartnak tűnik, és egyáltalán nem hasonlít arra az élénk zsarura, akit a kávézóban megismertem. Nem is akarja kiszabadítani magát az ölelésemből, pedig, ha jól lenne, biztos megtenné. Visszaülök, ő az ölembe kuporodik, én meg gyengéden simogatom a hátát. Hideg, nyirkos arcát a fekete pólómhoz szorítja, így óvatosan elkezdem masszírozni a fejét, hogy enyhítsem a feszültséget. Valószínűleg használ, mert megnyugszik, a teste pedig elernyed. Nemsokára elalszik az ölemben, halk horkolása vigyorgásra késztet. Ki ez a nő a karomban? Nem a munkája – ki ő, azon kívül, hogy zsaru? Ha mindent lehámoznánk róla, egészen a lényegéig, azt szeretném megismerni. Én is behunyom a szemem, és próbálok aludni. Nem hiszem, hogy az út után sok időnk lesz pihenni, ezért ki akarom használni az alkalmat.

Úgy teszek, mintha nem élvezném, hogy a karomban van.

Úgy teszek, mintha nem tetszene, és baromira igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy milyen érzéseket kelt bennem.

Jó vagyok abban, hogy kikapcsoljam az érzéseimet. Jéghideggé tudok válni, hogy ne érezzek semmit.

Így a legjobb.

 

HAT

Fordította: Jane

 

 

Ranger

 

Úgy alszik, mint a bunda a teljes repülőút alatt, míg a légi utaskísérő azt nem mondja, hogy vissza kell ülnie a székébe, mert leszállunk. Miután felébred, nem néz rám, talán szégyenlős vagy szégyelli magát, nem tudom, hogy melyik a kettő közül. Talán az a baj, hogy ilyen közel került egy motoroshoz anélkül, hogy fegyvert szegeztek volna rá. Vagy talán velem van a baj.

Rajta tartom a szemem, miközben landolunk. Látom, hogy körmeit a tenyerébe vájja, és segíteni akarok neki, de nem hiszem, hogy ebben a pillanatban értékelné eme ajánlatomat. Ha kell a segítségem, akkor jó lenne, ha kérné, de tudom, hogy nem fogja. A valóság mellbe vág, ami azt jelenti, hogy biztosan jobban van, mint korábban, amikor annyira el volt szállva, hogy nem érdekelte, hogy kinek a karjaiban van. Tehetetlenül nézem, ahogy igyekszik lenyugtatni magát. Amikor landolunk, látom a megkönnyebbülést az arcán, és én is ugyanezt érzem. Mivel egyikünknek sincsenek kézipoggyászai, nagyon gyorsan elhagyjuk a repülőt. Csendben megyünk egymás mellett, és csak akkor szólal meg, amikor a csomagkiadónál állunk.

– Köszönöm, amit tettél – mondja, nagyot sóhajtva. – Nem kellett volna, és, hogy őszinte legyek, még soha senki nem gondoskodott rólam így, szóval… köszönöm.

– Szóra sem érdemes – mondom, majd mielőtt el tudná venni a csomagot, felkapom előle.

– Köszönöm!

Bólintok, elveszem a saját táskámat is, aztán a kijárat felé vesszük az irányt, hogy taxit fogjunk. Kinyitom neki az ajtót, a csomagokat beteszem a csomagtartóba, azon agyalok, hogy mikor váltam ilyen úriemberré. Beszáll hátra, míg én az anyósülésre ülök, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. A sofőr nagyon sokat fecseg, ami egyszerre idegesítő és nagyon jól is jön jelenleg.

– Munka vagy élvezet? – kérdezi, miután elmondom a hotel nevét, ahol megszállunk.

– Határozottan munka – mondja Jo a hátsó ülésről, hangjában fáradtság, de akkor is képes szárazan válaszolni.

Jo? Mióta lett Johanna, Chase nyomozó, csupán csak Jo? Csodás, éppen most adtam neki egy kibaszott becenevet.

A sofőrrel az időjárástól kezdve a politikán át mindenről beszélünk, ameddig el nem érjük a hotelt. Amikor odaérünk, éppen kiveszem a tárcám, amikor Jo egy 50 dollárost nyújt előre köztem és a férfi között, arra várva, hogy valaki elvegye tőle. Megrázom a fejem, jelezve a férfinak, hogy hagyja figyelmen kívül, amit vigyorogva meg is tesz.

– Komolyan?–kérdezi idegesen. – Ranger, vedd el, ne legyél nevetséges.

Kifizetem a fuvart és borravalót is adok, tudomást sem véve Jo pénzéről, aztán kiszállok, és kiveszem a táskáinkat. Két kezembe a táskákkal a recepcióhoz megyek, aztán megállok és megvárom, míg utolér, mert egy kicsit illetlen vagyok.

– Képes vagyok a saját táskám cipelni – morogja, miközben megpróbálja elvenni tőlem. Sóhajtok, és lenézek rá.

– Könnyebben és gyorsabban menne, ha hagynád, hogy végezzem a dolgom. Miért nem mész, és csekkolsz be minket?

– Kinyomtattad a foglalásunkat? – kérdezi, miközben a táskájában kutat.

– Nem – mondom borongós tekintettel. – Azt feltételeztem, hogy majd te.

– Miért, mert nő vagyok, az azt jelenti, hogy összeszedettnek kell lennem?

– Igen – mondom, azon tűnődve, hogy vajon Faye nem nyomtatta-e ki nekem, mert ez nagyon is rá vallana, és ő mindig mindenre gondol.

Jo frusztráltan sóhajt, és odamegy a recepcióhoz. Nézem a farmerbe bújtatott seggét, ami ide-oda ringatózik, ahogy dühösen trappol. Felőlem akármilyen dühös is lehet, ha nekem lehetőségem nyílik megbámulni ez által a fenekét. Pár pillanattal később visszajön, és átadja a kulcsot.

– Egymás mellett vannak a szobáink – mondja, és a lift felé megy.

– Rendben.

Együtt lépünk be a liftbe, megnyomja az 5. emeleti gombot. Lenézek a szobakulcsomra, 538-as szoba. Amikor a lift megáll, kicipelem a bőröndjeinket, és a szobám felé veszem az irányt.

– Itt vagyok – mondja, amikor elmegyek a szobám előtt, míg kinyitja az ajtaját, és én beviszem a táskáját a szobájába.

– Szóval, mi a terv? – kérdezem, miközben körbenézek a szobájában. Szép, tágas. Tudom, hogy Faye választotta a helyet, ezért nem is vártam kevesebbet, de nem igazán van szükségünk szép szobákra. Nem sok időt fogunk itt tölteni.

– Enni valamit és aludni, mivel korán reggel kezdeni fogunk. Mit szólsz a reggel hathoz? – javasolja, miközben leül az ágyra. – Taxival elugrom az autókölcsönzőig, és be kell ugranom a rendőrségre.

Mesés, egyszerűen mesés.

– Nos, míg te ezzel foglalatoskodsz, addig körülnézek azon a helyen, ahol legutóbb látták, beszélek a helyiekkel, és meglátom, hogy mit találok – mondom, miközben még egyszer körülnézek a szobában. – Mindenesetre, jó éjszakát!

– Jó éjt! – mondja lágyan, miközben leveszi a cipőjét.

Kihátrálok a szobából, miközben magam után húzom a táskámat, ő meg becsukja mögöttem az ajtót. Majdnem hátra szólok, hogy zárja be az ajtót, de aztán eszembe jut, hogy ő egy kibaszott zsaru, és nem hiszem, hogy arra van szüksége, hogy megmondják, mit tegyen. Inkább a szobámba megyek, a sarokba teszem a táskám, majd hanyatt vágom magam az ágyon. Alig férek el rajta, de majd megoldom. Igazán remélem, hogy ez volt a legjobb döntés, hogy idejöttünk, így talán kideríthetjük, hogy hol van Elizabeth. Lehunyom a szemeimet és azon ábrándozom, hogy milyen volt, amikor utoljára láttam őt.

– Nem tudom elhinni, hogy a vakációnk a végéhez ért – mondja, lehunyt szemekkel, hagyva, hogy a nap az arcát süsse. – Vissza a valóságba. Új állást kell találnom, és pénzt spórolni, hogy megengedhessem magamnak a következő kalandot.

– Elmehetnél főiskolára – javasolom, miközben a fa törzsének támaszkodom.

– Talán – válaszolja a vállát vonogatva.

Egy másik nő a túráról, Jane, megpillant, odajön és leül.

– Szia, Cam! Szia, Lizzy! Én vagyok az egyetlen, aki szomorúnak érzi magát, amiért ez az utolsó napunk?

Vigyorgok, mert tudom, hogy mennyire utálja, haLizzynek szólítják. Azt mondtam neki, hogy túl hosszú a neve, szóval nem hibáztathatja az embereket, amiért lerövidítik, de azt mondja, hogy őt ez nem érdekli. Az anyja adta neki ezt a nevet a nagymamája után, aki szülés közben halt meg, és ő azt szereti, ha így hívják.

– Határozottan nem te vagy az egyetlen – válaszolja Elizabeth mélyet sóhajtva. – Mindenünk, ami van, azok az emlékeink – vigyorog rám. – És talán egy szexuális úton terjedő betegség Camnek.

– Hé! – mondom, és felé rúgok. – Nem tehetek róla, hogy a nők úgy gondolják, hogy ellenállhatatlan vagyok.

– Az már biztos, hogy valamit gondolnak rólad – motyogja az orra alatt, de mosoly bujkál az arcán. Soha nem hozza fel a gimis reputációmat, és én hálás vagyok neki. Az itteni nők fele szóba sem állna velem, ha tudná, hogy honnan jövök, mert csak azt látják, ami most vagyok, nem azt, aki voltam, és ennek örülök. Ebből táplálkozom, vagy húzok hasznot. Kedvelem Elizabeth-et. Valójában, azt kívánom, bárcsak a suliban is barátok lettünk volna, sőt, szükségem lett volna egy ilyen barátra, mint ő. Ugyanakkor, lehet, hogy lehúztam volna magammal a mélybe, foltot ejtettem volna a hírnevén. Ja, valószínűleg a dolgok okkal történnek úgy, ahogy. Meg volt írva a nagykönyvbe, hogy együtt jöjjünk el erre az útra. Tanultam tőle, és én reméltem, hogy ő is tőlem.

– Igen, azt gondolják, hogy jóképű vagyok és jó az ágyban.

Jane feláll, és lesöpri a füvet a fenekéről.

– Nos, akkor magatokra is hagylak titeket.

Nézzük, ahogy elmegy.

– Elijesztettük.

– Úgy érted, hogy te– mondja nevetve. – Én alig szólaltam meg.

– Talán a hallgatásod zavarba hozta.

– Talán a dumádtól, hogy mennyire fantasztikus vagy az ágyban, kényelmetlenül érezte magát – vág vissza, a lábával meglökdös. – Vagy talán már lefeküdtél vele, és ezért akart világgá rohanni.

Nem feküdtem le vele. Legalábbis azt hiszem, hogy nem.

– Igen, igen. Azt hiszem, hogy össze kellene pakolnunk a cuccainkat, és készülődni a távozásra – mondom, majd felállva a kezem nyújtom neki, ő megfogja és én felhúzom. – Vége a kalandnak.

– De egy újabb kaland kezdete – mondja mosolyogva.

Mindig mosolyog.

Elizabeth Chase csupa napsütés, szivárvány és pillangó, amihez én nem vagyok szokva. Néha nem tudom, hogyan boldoguljak vele, vagy hogyan kezeljem. Soha nem volt ilyen barátom, mint ő. Egy jó, rendes lány. Valaki, aki mindenben csak a pozitívumot látja. Remélem, hogy ezek után is barátok maradunk. Több órára lakik tőlem, de attól még tarthatjuk a kapcsolatot.

– Menjünk – mondja, fejével a szálló felé int.

Követem.