23. - 24. Fejezet

 

HUSZONHÁROM

Fordította: Tony

 

 

Ranger

 

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezi, ahogy kinyitja az ajtót, kellemesen meglepettnek tűnik.

Belépek, és becsukom az ajtót magam mögött. – Hoztam egy kis ételt, úgyhogy nem kell főznöd, és reménykedtem, hogy eljössz velem Elizabeth-hez.

Szűk, fekete melegítőnadrágot és trikót visel, és egy pillanatra elterelődik a figyelmem, mielőtt felé nyújtom a tálcát. – A nők nagy banzájt csináltak, és nem voltam biztos benne, hogy van-e valami terved vacsorára.

Elveszi a tálcát, és összeráncolja az orrát. – Egész pontosan melyik nő csinálta ezt neked?

Azt hiszi, hogy klubkurvák főznek ránk? A Wild Mennél mindig így volt, de a WDMC-nél nem láttam egyet sem, mivel rajtam kívül mindenkinek volt old ladyje. És ha a klubkurvák így tudnának főzni, hát, valószínűleg már old ladyk lennének. De ezt nem mondom ki hangosan.

– Faye és a többi old lady főzött. Olyan „Üdv itthon” dolog. Találkozhatsz velük, ha akarsz – mondom, miközben követem a konyhába.

– Mondd meg kérlek, hogy köszönöm – mondja, és leteszi a tálcát az asztalra. – Nagyon kedves tőlük, és tőled is, hogy elhoztad. Mindig ilyen gondoskodó vagy?

Nem hiszem, hogy valaha is hívtak gondoskodónak, de elfogadom. – Lehet.

– Értékelem az ételt, de ha Elizabeth azt szerette volna, hogy ott legyek, Ranger, akkor hívott volna. Nem tette, úgyhogy feltételezem, nem akarja. Hidd el, azt kívánom, bárcsak itt maradnál ma éjjel, de csak holnapig kell várnunk.

– Oké, ez ésszerűnek hangzik – morgom, mögé lépek, és köré fonom a karjaimat. A nyakába fúrom az orromat. – Rád fogok gondolni egész végig – mondom.

– Honnan tudod? – kérdezi, oldalra billenti a fejét, hogy jobban hozzáférjek a karcsú nyakához.

– Mert mostanában mindig ezt csinálom – ismerem be teljesen őszintén. Semmi játék, csak az igazság. Megcsókolom a nyakát, aztán a csípőjére csúsztatom a kezem. – Reggel átjöhetek?

– Elég korán indulok dolgozni – mondja, de mosolyog.

– Akkor azt hiszem, kibaszott korán kell ideérnem – válaszolom, nem ijedek meg. A telefonom elkezd rezegni a zsebemben, és ki tudom találni, hogy ki az. – Jobb, ha megyek, bébi. Hívj, vagy írj, ha bármire szükséged van, vagy ha csak simán beszélgetni akarsz, oké?

Bólint. – Úgy lesz. Még egyszer köszi a kaját.

A bejárathoz kísér, én pedig búcsúzóul hosszan, éhesen, szenvedélyesen megcsókolom. Hagyom, hogy a csók mondja el neki, hogy inkább lennék itt vele, mint bárhol máshol, és hogy fontos, hogy ezt ő is tudja.

– Zárd be az ajtót! – mondom, és nem figyelek a szemforgatására. Vigyorogva megyek az autóhoz, elfelejtve, hogy baromira meg tudja védeni magát, de akkor is. Azt kívánom, bárcsak motorral jöhettem volna, de azért, hogy el tudjam hozni az ételt, le kellett mondanom erről. De nem baj, mert holnap meghághatom a motoromat és Jot is. Vigyorogva vezetek Elizabeth házához.

•  •  •

Bárcsak itt lenne Jo, gondolom magamban, miközben figyelem, ahogy Elizabeth egy szál selyemköntösben mászkál a konyhában. Mindig ilyen volt? Nem emlékszem. Emlékszem, hogy nevetett, jó humora volt. Ahogy mindenért ugratott. Mindig olyan élénk volt. Mintha most újra meg kellene ismernem őt. De ez az új nő – nem tudom, hogy az elrablás, vagy az idő tette ilyenné – nem az az Elizabeth, akit ismertem. Valahogy furcsa.

– Milyen filmet akarsz nézni? – kérdezi, leül, a selyem félrecsúszik, és felfedi a combját.

– Amit akarsz – mondom körbenézve a lakásban. – Én valószínűleg körbejárok, ellenőrzöm az ajtókat és ablakokat, és lehet, hogy szerelek fel új zárakat, ha akarod.

– Oké – mondja bólintva. – Most? Választok valamit, és megvárlak.

– Oké – mondom, és felállok. – Hol van Helen?

– A barátjánál marad – feleli vállat vonva. – Van valami elintéznivalójuk.

Bólintok, és elindulok az emeletre, azon tűnődve, hogy mibe keveredtem. Ő kérte Helent, hogy menjen el? Vagy én vagyok paranoiás, mert nem akarom elszúrni Joval? Mikor lett az életem egy kibaszott szappanopera?

Körülnézek a házban, ellenőrzöm a zárakat, aztán körbejárom a környéket. Őszintén minden rendben van, kivéve két ablakot, amire a biztonság kedvéért új zárat akarok tenni. Talán egy kutya mellett biztonságban érezné magát? Mint amilyen a Wind Dragonsnak van. Nekem különösen Lana és Tracker németjuhásza tetszik. Mire visszaérek a kanapéra, ő már ott ül egy nagy tál kukoricával, távirányítóval a kezében, és engem vár.

– Minden jónak tűnik – mondom neki, és leülök. – Csak két ablakot találtam, amit holnap meg kell javítanom.

– Kösz, Cam – mondja, és megnyomja a Lejátszás gombot. Semmi kedvem most filmet nézni, de gondolom, nincs más választásom. Hosszú éjszaka lesz. Előhúzom a telefonom, és küldök egy üzenetet Jonak.

 

Hiányzol. Mit csinálsz?

 

Pár perc múlva válaszol.

 

Tévét nézek az ágyban. Vele minden rendben? Te is hiányzol.

 

Elizabeth-re pillantok, és látom, hogy engem figyel.

– Most nézed a filmet, vagy a telefonodon lógsz? – ugrat, és egy pillanatig simán azt kívánom, bárcsak Joval lehetnék az ágyban, és nézhetném azt, amit ő. Biztos jobb, mint ez a főiskolás film, amit Elizabeth választott nekünk. Válaszolok Jonak, hogy igazoljam a sejtésemet.

 

Mit nézel? Igen, minden oké.

 

A telefonom azonnal pittyeg.

 

Odaát.

 

Basszus.

 

Látod? Tényleg ő a tökéletes nekem. Nem is lehetett volna jobb válasz. Ugyanakkor, én itt ülök, és valami szart nézek.

 

Melyik évad?

 

Leteszem a telefonom a kanapéra, belemarkolok a popcornba, és néhány szemet a számba dobok. Olyan, mintha pizsipartin lennék, és nem olyan fajtán, amit élvezek. Elizabeth nézi a filmet, nem is figyel rám, amiért én hálás vagyok. Nem tűnik rémültnek. Tudom, hogy egy tapintatlan, önző seggfej vagyok, de ha annyira rémült, annyi lehetősége lenne, hogy segítséget kérjen.

– Hogy vannak a szüleid? – kérdezem, remélve, hogy megnyugodtak most, hogy a lányuk itthon van biztonságban.

– Nagyon örültek, hogy hallottak felőlem – mondja, és megrázza a fejét. – Anya sírt, rossz volt hallani, tudod? Soha nem gondoltam bele igazán a másik szemszögből, de ha Helen, vagy valaki más szerettem eltűnne, az pokoli lenne. Olyan fáradtnak tűntek, mintha nem aludtak és ettek volna egy ideje. Nehéz volt. Mondtam nekik, hogy meglátogatom őket, ha készen állok rá.

Pittyeg a telefonom.

 

Tizedik évad. Miért? Szarakodni fogsz velem emiatt?

 

– Kemény lehet ez bármelyik szülőnek – mondom, miközben visszaírok Jonak. – A te sztoridnak jó lett a vége, de a legtöbb embernek ez nem adatik meg.

 

Miért szarakodnék veled? Baromira imádom azt a sorozatot.

 

– Igen, igazad van – ért egyet bólintva. – A jó oldalát kell néznem, most már biztonságban vagyok. Nem hagyhatom, hogy ami történt, befolyásoljon. Lehetett volna sokkal rosszabb is, ezt tudom. Nem erőszakoltak meg, pedig megtörténhetett volna, ha eladnak, még mielőtt megtaláltatok volna. Tudom, hogy szerencsés vagyok – higgy nekem, szerencsésebb, mint sok más nő, aki ilyen helyzetben volt. Csak olyan elbaszott a helyzet. Nem tudom megérteni, hogy hogy tehetnek ilyet az emberek, így bánni más emberekkel, és együtt élni ezzel. Gonoszak.

– Igen – értek egyet, és lejjebb csúszok a kék velúr kanapén. – És örülök, hogy külön mentettünk meg titeket, lányokat, és romboltuk le a szervezetet, de ez a dolog folyamatos háborút eredményezhet.

– Igazad van – motyogja, és közelebb csúszik hozzám. – Talán a negatív dolgokat jóra fordíthatom, és segíthetek valahogy.

És itt az Elizabeth, akit ismerek. – Azt hiszem, ez csodálatos ötlet – mondom, miközben a telefonom megint jelez.

 

Dean vagy Sam?

 

Dean vagy Sam? Most komolyan? El kéne fenekelnem. Nemcsak azért, mert feltette ezt a vicces kérdést, hanem mert akarom.

 

Ha-ha, nagyon vicces!

 

Lefogadom, hogy neki Sam jön be. Magas, hosszú haj, igen – bejönne neki. Mosolygok magamban, és visszafordulok a filmhez. Elizabeth kihasználja az alkalmat, és a vállamra hajtja a fejét. Lenézek rá, de ő előre néz, és nem tesz további mozdulatot, úgyhogy hagyom. Amíg nem lépünk át bizonyos határokat, és nem gondolja úgy, hogy lehet köztünk valami, addig jók vagyunk.

Csak remélni tudom, hogy nem fogja gyűlölni Jot, amiért velem van.

HUSZONNÉGY

Fordította: Tony

 

 

Johanna

 

– Máshogy nézel ki – mondja Travis, és tetőtől-talpig végigmér.

Lenézek az egyenruhámra, csodálkozom, mi az ördögről beszél. – Hogyhogy?

– Nem tudom – feleli, és zavarodottság tükröződik a szemében. – Csak máshogy nézel ki, de nem tudom megmondani, miért.

– Nos, ha rájössz, mondd el nekem is – mondom jót derülve. Elmosolyodok, és sétálok mellette tovább az utcán.

Csettint az ujjával. – Megvan! Mosolyogsz. Miért mosolyogsz ennyit?

Megállok menet közben, és felé fordulok. – Bocsáss meg, hogy mosolygok.

– Most is azt csinálod – mondja összehúzott szemmel. – Van valakid?

– Ó, szóval csak egy férfi tud mosolyt varázsolni az én aggszűz képemre? – viccelődök a szememet forgatva. Nem fogok neki mondani semmit. Különösen, hogy motoros varázsolt mosolyt az arcomra. Boldogabbnak látszom? Előtte nem is mosolyogtam? Ranger átjött kora reggel, hat körül, és olyan módon ébresztett fel, amit soha nem fogok megunni. El is fenekelt, amikor hátulról volt bennem, így most mindig sajog egy kicsit, amikor leülök. Seggfej. Na jó, titokban tetszett, de ezt nem kell tudnia. Így sokkal szórakoztatóbb.

– Igen – mondja Travis vigyorogva. – Nem akarod elmondani? Rendben. De a rend kedvéért, örülök neki. De ha bántani merészel…

– Ha bántani merészel, én magam intézem el – mondom, és megállok, ahogy megérkezünk a rendőrautónkhoz. – Vezetsz?

– Igen, asszonyom – válaszolja, és kinyitja az ajtót. Megáll, és felnéz rám. – Apropó, Jo. Jó, hogy újra itt vagy.

Vigyorgok. – Jó újra itt lenni.

Tényleg.

És az életem most jobb, mint valaha.

•  •  •

Amikor hazaérek a munkából, és látom, hogy feltételezhetően Ranger motorja ott áll, a pillangók csapkodni kezdenek a hasamban. Mióta van itt? Látom, hogy ott ül a verandán, és elvigyorodok, amikor észreveszem, hogy arcát a tenyerébe fektetve elaludt. Kinyitom a bejárati ajtót, aztán leülök mellé, és egy pillanatig csak nézem. Olyan békésnek tűnik, amikor alszik. A hátára teszem a kezem, és gyengéden megrázom.

– Ranger?

A szeme azonnal kipattan, és lassan elmosolyodik, körém fonja a karját. – Bébi. Milyen volt a munka?

– Kezdjük azzal, hogy miért szunyókálsz a verandámon?

– Nem tudtam, mikor végzel, és nem válaszoltál az üzenetemre, ezért úgy gondoltam, ideugrok, és amikor nem voltál itt, csak meg akartalak várni. Elbóbiskolhattam.

A zsebemhez nyúlok a mobilomért, és előhúzom. Le van halkítva, és van néhány olvasatlan üzenetem. – Nem is figyeltem. Milyen napod volt?

– Jó – mondja, és végigmér az egyenruhámban. – De most már jobb. Most látlak először egyenruhában.

– És?

– És – mondja ördögi vigyorral –, szerintem ideje, hogy felmenjünk az emeletre. Kivételesen én fogom használni azokat a bilincseket.

A szememet forgatom, miközben feláll, hirtelen éber és lelkes, és felém nyújtja a kezét.

– Éhes lehetsz. Elmenjünk valahová enni?

Megfogom a kezét, és felhúzom magam. – Onnan, hogy meg akarsz bilincselni, átléptél oda, hogy el akarsz vinni enni?

– Az én babám nem lehet éhes – mondja, és az ajtóhoz vezet.

– Nyitva van – mondom neki, ezzel kiérdemelve egy szemöldökráncolást.

– Miért van nyitva?

– Nyugi, csak két perce nyitottam ki.

Kinyitja az ajtót, és int, hogy lépjek be, aztán a nyomomban a konyhába sétál. Eddig észre sem vettem, hogy milyen kicsinek tűnik a konyhám, ha itt van. Olyan magas, és széles vállú, a konyhám pedig kicsi és ízléses.

– Nem vagyok éhes, kibírom vacsoráig. Hacsak te nem akarsz enni? Tudok csinálni valamit – ajánlom. Nyilván megszokta, hogy a nők főznek neki, ami, hogy őszinte legyek, egy kicsit bosszant. Nem tudom, a klubházban hogy bánnak a férfiakkal, és félreértés ne essék, szívesen kiszolgálom a pasimat, de nem tudom, mire számít. Az eddigi viselkedése alapján nem hiszem, hogy aggódnom kéne, de soha nem lehet tudni.

– Most csak egy dologra vagyok éhes, bébi – mondja, és megnyalja az ajkát. – Nem gondoltam volna, hogy egy rendőregyenruha ilyen szexi lehet, de te mindig meg tudsz lepni.

Játékosan elvigyorodok, aztán elkezdek futni a szobám felé. Ő utánam veti magát, megragadja a derekamat, és átdob a vállán.

– Eszedbe ne jusson rácsapni a fenekemre! – mordulok rá, de csak nevet rajta.

– Nem is fenekeltelek el olyan erősen, és csak kétszer történt meg. Nem gondoltam, hogy ilyen drámakirálynő vagy.

– Érzékeny a fenekem – duzzogom. – És még soha nem fenekeltek el ezelőtt, úgyhogy bocsánat, ha egy kicsit drámázok miatta.

Ledob az ágyra. – De azért tetszett? Mert nedves voltál. – Szünetet tart. – Nagyon nedves. De ha azt mondod, hogy nem tetszett, akkor soha többé nem csinálom.

A karját összefonja, felemeli a szemöldökét, vár és figyel.

Nem mondok semmit.

Hátraveti a fejét, és nevet. – Hirtelen szégyenlős lettél, Jo? Az arcomon ültél, de emiatt szégyenlős vagy?

Összeszorítom a számat. – Nem vagyok szégyenlős, de nem akarlak bátorítani. Ki tudja, legközelebb mivel állsz elő.

– Imádnád. Ismerd be, különben nem mászok rád most.

Tágra nyílik a szemem. – A szexet használod fegyverként, Ranger?

Még jobban nevet, az ágyra rogyik. – Aha. Te nem mondod meg, hogy tetszett-e vagy sem, én meg megtagadom tőled ezt a hatalmas farkat, hogy megleckéztesselek.

– Megérdemlem azt a farkat – közlöm fújtatva. – És te túlságosan szeretsz kefélni velem, úgyhogy ez üres fenyegetés.

– Valaki nagyon beképzelt ma – mondja, karjait a tarkóját nyugtatva, a szemei vidáman táncolnak. – De igazad van, tényleg szeretek kefélni veled. Valójában mindent kedvelek veled kapcsolatban.

A helyzet komikuma valami mássá változik, valami sokkal ijesztőbbé. Mélyebbé.

Valami igazivá.

Valamivé, amiért érdemes harcolni.

Megnyalom az ajkam, a feszültség épül kettőnk között, a levegő besűrűsödik.

– Ranger?

– Igen? – kérdezi, nehéz tekintete a helyemre szegez. – Valamit mondani szeretnél nekem?

– Nem.

– Makacs vagy – jelenti ki, az ajka megrándul.

– Nem vagy elég erős, hogy elbírj velem, motoros? – cukkolom, és elkezdek levetkőzni. A tekintete követi az ujjaimat lefelé minden egyes gombon.

– Ó, elbírok én veled – mondja nyugodt magabiztossággal. – Most is itt vagyok, nem igaz?

Vigyorgok, és megrázom a fejem. – Még nem is volt igazi veszekedésünk. Meglátjuk, akkor hogyan fogsz bírni velem.

– Valószínűleg te fogsz elhallgatni, visszakozni, és megpróbálsz eloldalogni. Én levadászlak, hazarángatlak, mint egy ősember, aztán mindent megbeszélünk, amíg helyre nem áll a világod, utána pedig következik a legjobb békülős szex. Mit mondasz? Már most nagyon várom – mondja rám kacsintva.

Mindent olyan könnyedén vesz, de ezt kedvelem benne. Mielőtt megismertem Rangert, a vizet tapostam, és levegő után kapkodtam. Csak rá kell néznem, és valami megmozdul bennem, valami, amiről úgy gondoltam, soha nem fog megadatni nekem. Micsoda meglepetés, hogy ilyen csodálatos. Valami, amit nem igazán tudom, hogyan fogadjak. Olyasmi, ami félek, hogy eltűnik, ha félrenézek.

Tudom, hogy vannak akadályok, és semmi sem lesz tökéletes. Az unokatesóm lehet, hogy utál. Lehet, hogy Ranger a végén megbánt, de ez egy olyan kockázat, amit hajlandó vagyok vállalni. Ha állandóan vigyázok, ha nem élek a lehetőségekkel, akkor semmi sem fog változni az életemben. Továbbra is másokért fogok élni, nem magamért, és soha nem leszek boldog. Soha nem lesz senkim, aki szeret, nem lesz kapcsolatom, valaki, aki megért, és én ezekre ugyanúgy áhítozom, mint minden más ember. Nehéz manapság olyan embert találni, akiben megbízhatsz; olyan, mintha mindenki lecserélhető lenne, és ezt nem bírom elviselni, úgyhogy megtartottam magamnak.

Eddig senki nem keltette fel a figyelmemet, egy férfi sem volt képes áttörni a falamat, és megismerni engem. Nem voltam könnyű eset, ezért nem volt érdemes üldözni. Ranger meglátott, és azonnal akart engem. Szemrebbenés nélkül elviselt mindent, amit hozzávágtam, és átgázolt a védelmemen. De mi történik most, hogy már benn van?

– Hát, idegesíts csak tovább, és biztos, meg fog történni – mondom, kibújok az ingemből, feltárva a fekete csipke melltartómat. Nem volt nálam szexi fehérnemű, amikor az unokatesómat kerestük, és úgy tűnt, Ranger ezt nem bánja, de most, hogy már itthon vagyok, tehetek némi erőfeszítést. Nem csak miatta. Szexibbnek érzem magam, és ez erőteljes érzés.

Leveszem a többi ruhámat is, és ott állok meztelenül, bátran és magabiztosan előtte, miközben ő még mindig ott fekszik, karja a feje mögött, a szeme sötétebb, mint bármikor.

– Gyere ide – parancsolja.

És ezúttal nem vitatkozom.