17.-18. Fejezet

 

TIZENHÉT

Fordította: Aiden

 

 

Johanna

 

Csendesen lépek be a szobába, és megállok, amikor meglátom őket együtt. Elizabeth átköltözött az ágyáról oda, ahol Ranger fekszik, és feje a pasi karján nyugszik. Nem igazán tudom, mit mondjak vagy tegyek most, és nem is szeretném felébreszteni őket, ezért lassan kisurranok a szobából, és Helenhez fordulok.

– Alszik – közlöm vele.

– Csak meglesem – mondja Helen, a szeme vörös, mintha sírt volna. – Muszáj látnom őt.

– Oké – felelem, és megsimítom a karját. – Cam is bent van vele.

– Ki az a Cam? – kérdezi, barna szeme zavartan villan.

Rá kell jönnöm, hogy még a vezetéknevét sem tudom.

– Fogalmam sincs – ismerem be, és összerezzenek. – A srác, akivel évekkel ezelőtt találkozott a tengerentúlon.

Helen szemöldöke megemelkedik.

– Cam, mint a régi barátja és az úgynevezett élete szerelme?

Nem tehetek róla, összerándulok. Számomra ő nem Cam élete szerelme, hanem Ranger, a férfi, akivel igen rövid idő alatt igen közel kerültünk egymáshoz. Van köztünk valami erős vonzalom, és nem tudom, hogyan fordíthatnék hátat ennek, főleg, hogy ilyen még sosem történt velem. Sőt, mielőtt találkoztunk volna, simán megtagadom, hogy egyáltalán létezhet ilyen kapcsolat. Vele szemben tényleg leomlottak körülöttem a falak, és nem akarom újra felépíteni, de reálisan nézve lehet, hogy muszáj lesz.

– Igen, ő – felelem, és képtelen vagyok a szomorúságot kiverni a hangomból. – Elaludtak.

– Nem fogom felébreszteni őket – mondja, és csendesen belopakodik a szobába. Leülök a legközelebbi székre, és azon tűnődöm, hogy a fenébe kellene ezt most feldolgoznom. Így együtt látni őket... tudni, hogy a lány érzéseket táplál iránta, nehéz lenyelni ezt a békát. Nem akarom, hogy Elizabeth csalódjon. De nem bírom ki, hogy Rangert magamon kívül más nővel is együtt lássam. Nem tudom, mit gondoljak; cikáznak a gondolatok a fejemben. Lehet, hogy most, hogy szembesült a valósággal, azt hiszi, hogy köztünk mindennek vége, és újra zsaru és motoros leszünk? Azt hiszem, nem tudhatom, mi jár a fejében, amíg ő maga el nem mondja. Nincs értelme találgatni. Tegnap este azt mondta, hogy velem szeretne lenni, és írt is, és kétlem, hogy így tett volna, ha szakítani akarna velem.

Helen kilép a szobából, és sóhajtva leül mellém.

– Még mindig mélyen alszik. Cam viszont ébren van; azt kérdezte, hogy itt vagy-e már.

Úgy döntök, hogy másfelé terelem a beszélgetést.

– Bárcsak a szüleitek is el tudtak volna jönni.

Elizabeth és Helen szülei jóval idősebbek, és egy nyugdíjas faluban élnek. Az egészségi állapotuk nem tette lehetővé, hogy iderepüljenek, de Helen, a nagybátyánk és a nagynénénk viszont el tudtak jönni.

– Igen – feleli a lány fáradtnak tűnő hangon. – Betegre aggódták magukat érte, és alig várják, hogy hazajöhessen. Jack és Shane is nagyon aggódott.

Jack és Shane a másik két unokatestvérünk. Amikor kinyílik az ajtó, felpillantok, és látom, hogy Ranger lép ki rajta.

– Szia – köszönt, és tetőtől-talpig végigmér. – Sikerült aludnod valamennyit?

Bólintok. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, de erről senkinek sem kell tudnia.

– Találkoztál Helennel, Elizabeth kishúgával, igaz?

Biccent, vet rá egy pillantást, de rögtön utána visszanéz rám mogyoróbarna szemeivel.

– Visszamegyek a szállodába, lezuhanyozom és átöltözöm. Itt maradsz addig?

– Igen, itt leszek. A nagynéném és a nagybátyám bármelyik pillanatban itt lehetnek.

– Jó – feleli, és tétován tesz egy pár lépést. – Beszélhetnénk egy percet, mielőtt indulok?

Nem is foglakozom vele, milyen szemekkel néz rám Helen, bólintok, és elindulok Ranger után a kijárat felé.

– Hiányoztál tegnap este – mondja, lehajtva a fejét. – Mikor szeretnél indulni haza? Még ma foglalok repülőjegyeket kettőnknek.

Kicsit elkerekedik a szemem, amikor kilépünk, és megállunk egymással szemben.

– Nem tudom még, attól függ, mit mond az orvos, tudod?

– Jo, beszélnünk kell – néz a szemembe. – Tudom, hogy a dolgok most mások, de nem akarom, hogy megváltozzanak közöttünk – mondja csalódottan, és körbepillant. – Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem a megfelelő hely és idő ehhez a beszélgetéshez, de tudnom kell, hogy nem fogsz kizárni az életedből.

Megfordul, és a kezemet a sajátjába veszi, majd lehajol, és megcsókolja a homlokomat. Egy gyengéd csók, tele ígérettel. Az a helyzet, hogy nem tudom megadni neki, amit kér, és ezt muszáj elmagyaráznom neki. Lehet, hogy ki kell zárnom őt. Igaza van: beszélnünk kell, és ez nem a megfelelő alkalom. De őszinte akarok lenni vele. Nem szoktam játszadozni, és nem most fogom elkezdeni.

– Beszélhetnénk később? Talán amikor visszamegyek a szállodába?

Bólint, jóképű arcán megkönnyebbülés fut át.

– Igen, ez jó ötlet. Ettél már valamit? Hozok valamit ebédre. És ne hazudj nekem, nem úgy tűnik, mintha sokat aludtál volna az éjjel.

A szemem forgatom.

– Eleget aludtam.

– Ki szerint? – kérdi, és felvonja a szemöldökét. – Ha nem fogsz vigyázni magadra, akkor kurvára én fogom megtenni helyetted.

– Tényleg? – kérdem vidáman. – Hát, egy kis ebédre nem mondhatok nemet, hiszen tegnap óta nem ettem.

Fintorog, de tudom, hogy ő sem evett még.

– Biztos te is majd’ éhen halsz.

– Jól vagyok – feleli, és tekintete megenyhül. – Gyere fel a szobámba, ha visszajöttél, és várni fog rád az étel. Csak dobj egy sms-t, amikor elindulsz a kórházból.

– Oké – mondom, és rámosolygok.

– Na, nyomás vissza – utasít, majd a bejárat felé int a fejével. – Nem megyek sehová, amíg nem tudom, hogy bent vagy.

Oda akarom neki adni a kocsikulcsot, de megrázza a fejét.

– Hagyd, fogok egy taxit, úgyhogy te jöhetsz kocsival, ha itt végeztél.

Hirtelen átölelem, arcomat a pólójába temetem, és lehunyom a szemem. Ő viszonozza a gesztust, és egy pillanatra megint olyan, mintha csak mi ketten léteznénk, és nem lenne körülöttünk semmi más, amivel törődnünk kellene. Kinyitom a szemem, és elhúzódom, felpillantok rá. Megsimogatja az arcomat, majd finoman megcsókol. Ez a csók tele van ígéretekkel arról, hogy mi vár még kettőnkre. Egy apró mosolyt villantok rá, aztán elindulok az épület felé. Ahogy közeledem Elizabeth szobájához, a valóság ismét belém nyilall, mert eszembe jut, milyen boldog volt a lány Rangerrel összebújva. Mosolygott.

Picsába.

•  •  •

Pár órával később kopogtatok Ranger szobájának ajtaján. Azonnal ajtót nyit, nemrég zuhanyozhatott, és át is öltözött egy fekete pólóba és szürke melegítőnadrágba, amit semmiképp sem illene nyilvános helyen viselnie, mert rögtön észreveszem hatalmas péniszének körvonalait. Valójában most nem is tudok másra nézni.

– Nem tudtam, mihez volna kedved, úgyhogy mindenből rendeltem egy keveset – emeli le a szobaszerviz tálcákról a fedelet. Megkordul a gyomrom, mikor megpillantom a hamburgert sült krumplival, a csirkét rizzsel, a nachót gyümölcsökkel.

– Melyiket szeretnéd? – kérdem, miközben a hamburgerrel szemezek.

– Bébi, egyél, ami tetszik. Ha kell, rendelünk másikat – feleli, leül az ágyra, és engem néz.

– Csak ott fogsz ülni és nézni, ahogy eszem? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet. – Legalább mondd azt, hogy már ettél, nem csak vártál rám és csendesen éheztél.

Megvonja a vállát, és egy szót sem szól.

– Ranger, egyél – követelem, majd kedvesebben hozzáteszem. – Kérlek.

Vigyorogva felkapja a nachót, és beleharap, én pedig fogom a hamburgert, amit kinéztem magamnak, és hatalmasat harapok belőle. Mellé telepedek, és egy darabig kényelmesen, csendben eszünk.

– Akkor most hívjalak Camnek? – kezdem a beszélgetést, miközben lenyalom a ketchupot az ujjaimról.

Rám néz, mintha meglepődne a kérdésen.

– Hívhatsz annak is, ha akarsz, de nagyjából mindenki, akit ismerek, Rangernek hív.

– A szüleid is Rangernek hívnak? – érdeklődöm kíváncsian, mert többet szeretnék tudni róla, most, hogy van rá időnk.

– Anyukám meghalt – feleli, majd feláll, az üres tányért a tálcára teszi, aztán elveszi a gyümölcsöt. – Az apám meg lelépett tőlünk, amikor hároméves voltam. Egy ideig tartottuk a kapcsolatot, de aztán eltűnt, és fogalmam sincs, hol lehet most. Nekem a klub a családom. Talon a családom. Shayla és a többiek. És mindannyian Rangernek hívnak.

– Honnan kaptad ezt a nevet? – kérdezem azon tűnődve, hogy az MC-k mi alapján választják ki a tagjaik beceneveit. – És ki az a Shayla?

Elneveti magát, aztán felel csak.

– Amikor rátaláltam a Wild Mensre, valójában helyettes rangerként dolgoztam. Viccesnek találták, és a név csak úgy rám ragadt. Azóta Ranger vagyok.

Kibuggyan belőlem a nevetés.

– Hát, ez tényleg nagyon aranyos történet. Be kell vallanom, erre a válaszra nem számítottam.

– Mit hittél? Hogy megöltem egy rangert vagy ilyesmi? – heccel, amitől ismét elnevetem magam.

– Nem, ilyesmi eszembe sem jutott – vonom meg a vállam.

– És Shayla Talon unokatestvére – folytatja. – Talon baromira szereti a csajt, és nagyon jól kijövünk egymással. Mint egy igazi család.

– Úgy fest, igazán jófej családod van – dünnyögöm.

Egyetértően bólint, majd témát vált.

– Most erről a beszélgetésről az jutott eszembe – kezdi, ahogy felemel egy szem epret, és az ajkamhoz viszi. Beleharapok, aztán folytatja –, hogy mennyire akarlak.

Én pedig majdnem megfulladok a számban lévő darabtól.

Elvigyorodik, és a következő epret a saját szájába dugja, miközben próbálom kitalálni, mit mondhatnék erre.

De nem jut eszembe semmi.

TIZENNYOLC

Fordította: Aiden

 

 

Ranger

 

– Én is akarlak téged – feleli, miután megrágja és lenyeli a szájában lévő falatot. De valahogy érzem, hogy most jön a de.

– De? – bököm ki.

Nem vagyok hajlandó elfogadni semmiféle de-t.

Nem kedvemre való az a komoly tekintet, ami szép arcára borul.

– Van valami, amiről tudnod kell, Ranger, de nehéz elmagyaráznom, és nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán az én dolgom lenne-e.

Fogalmam sincs, miről beszél.

– Jo, nyögd már ki, mi a szarról beszélsz, mert fogalmam sincs.

Már nem akar velem lenni? Zavarban van, vagy valami ilyesmi? Talán amiatt, mert néhány rokona a közelben van. Vagy talán most csak arra akar koncentrálni, hogy Elizabeth felgyógyuljon, mielőtt beleveti magát valamibe – ami jogos aggodalom, gondolom, de még mindig nem elég ahhoz, hogy ezt kifogásként használja. Bármit is szeretne tenni, azt megteheti mellettem is. Még segíthetek is benne.

Abban a pillanatban, ahogy szóra nyitja a száját, a telefonja csörögni kezd, ezért bocsánatkérő pillantást vet rám, és felveszi.

– Szia – szól bele. – Igen, itt van velem – mondja, aztán csöndben végighallgatja, mit mond a vonal túlsó végén az illető, végül egy okéval lezárja a beszélgetést, és bontja a vonalat.

– Téged keres – közli, majd elvesz egy szelet ananászt a tálról.

Úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. Ezt meg is mondom neki.

Sóhajtva rám emeli világoskék szemét.

– Tudod, Elizabeth szokott rólad mesélni.

– Mit mondott rólam? – kerekedik el a szemem.

– Hát a nyaralásról mesélt, meg hogy milyen fantasztikus volt veled – feleli, miközben az ananászt csócsálja elgondolkodva. – Camnek hívott, ezért nem gondoltam, hogy te lehetsz, de igen, sokat hallottam rólad.

– Rendben, és?

– Ééés – húzza el ezt a rövidke szót. – Tápláltál iránta valaha is érzelmeket?

Ó, bakker. Már látom, honnan fúj a szél.

– Csak barátok vagyunk, Jo. Ez minden – felelem a szemöldökömet ráncolva. – Hát ez a gond? Azt hiszed, hogy közénk állsz, vagy szimplán csak nem bízol bennem?

Úgy néz rám, mintha puszta kézzel akarna megölni. Lenézek, és látom, hogy a kis kezei ökölbe szorulnak, és a szemeiben olyan tűz lobog, amilyennek még sosem láttam ezelőtt.

– Kérlek, mondd, hogy ezt nem te mondtad – sziszegi. – Azt hiszed, hogy ez az egész a féltékenységről szól? Semmi köze hozzá, Ranger. Az unokatestvérem épp most esett át egy kurva krízisen, és fogalmam sem volt róla, hogy te vagy az a Cam, akiről állandóan beszélt, különben soha nem feküdtem volna le veled.

– Miért is nem? – kérdem. – Csak amiatt, mert évekkel ezelőtt barátok voltunk az unokatestvéreddel? Mert úgy fest, most valamiért szüksége van rám? Gőzöm sincs, miért akar engem maga mellett tudni. Talán mert így nagyobb biztonságban érzi magát? Nem tudom, Jo. Törődöm az unokatestvéreddel, és itt leszek neki, ha szüksége van rám, de én veled akarok lenni. Remélem, nem csak azért keresel kifogásokat, mert berezeltél... Tudom, hogy nem vagyok valami főnyeremény, és azt is tudom, hogy nem lesz könnyű menet, de leszarom. Te nekem mindennél többet érsz, és remélem, te is így érzel irántam.

Tessék. Az összes kártyámat kiterítettem az asztalra, semmi játszadozás, semmi mellébeszélés. Azt mondta, hogy sosem vagyok sebezhető, hát ebben a pillanatban az vagyok.

Amikor nem felel, megemelem az állát, és egyenesen a szemébe nézek.

– Mondd, hogy megérek ennyit, Jo.

– Meg – feleli. Aztán folytatni akarja, de hirtelen megint megszólal a mobilja.

– Jobb, ha indulunk; erről később is beszélhetünk – mondom, majd lehajolok, és nyomok egy puszit a szájára. – De a lényeg az, hogy bármi is történjék, megoldjuk, rendben?

Bólint, és ezúttal ő csókol meg, erősebben, ahogyan én őt az előbb. Az ajkaira mosolygok, örülök, hogy már nem viselkedik úgy, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, hogy újra egy csapatban játszunk. A mi csapatunkban. Véget vet a csóknak, rám mosolyog, majd feláll, hogy indulhassunk vissza a kórházba. Felállok, és megfogom a kezét, a számhoz emelem, és megcsókolom az ujjperceit. Egymásra nézünk egy pillanatra, és szemünkben kimondatlan szövetség épül.

Tudatom vele, hogy készen állok, és ő ezt tudomásul veszi.

Nem éppen ezt várom el tőle, de megteszi.

Legalábbis egyelőre.

•  •  •

– Visszarepülsz velem? – kérdi Elizabeth. Ma már sokkal jobban néz ki, arcába visszatért az élet és a kedve is ragyogó. Talán jót tett neki, hogy láthatja a családját, vagy csak tudatosult benne, hogy már nem fenyegeti veszély. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt hihessem, most már minden rendeződött körülötte, de szerintem határozottan sínen van. Alig várja, hogy hazamehessen, és ez jó jel.

Jora pillantok, aztán így felelek:

– Joval repülök vissza, szóval, ha ő is veled megy, akkor igen.

– Rendben – vet egy pillantást az unokatestvérére.

– Ma be kell mennem az őrsre – közli Jo, és az órájára néz. – Muszáj elintéznem néhány függőben lévő dolgot. De utána bármikor kész vagyok elrepülni. Rajtad múlik, mikor indulunk, Elizabeth, és attól, hogyan érzed magad.

– Tőlem akár most is indulhatnánk – feleli Elizabeth, és átöleli magát. – Csak azt szeretném, hogy már vége legyen ennek az egész rémálomnak, tudod? Jó lenne már otthon, a saját ágyamban.

Jo bólint, tekintete ellágyul.

– Tudom, édesem. Ha az orvos megengedi, hogy elhagyd a kórházat, máris lefoglalom mindannyiunk jegyét, hogy holnap indulhassunk. Viszont meg kell győződnünk arról, hogy a média nem kapja fel a hírt, mert a hírcsatornák alig várják, hogy tudósíthassanak a sztoriról, és rád fognak szállni.

– Azt akarják majd, hogy én és a többi lány adjunk interjút vagy valami hasonlót, igaz? – vonja fel a szemöldökét. – Hát, én tuti nem állok még készen ilyesmire. Csak be szeretnék bújni a paplanom alá, és egy évig csak aludni. Helen otthon marad velem, szóval nem leszek egyedül – mondja, majd rám néz. – És Cam, te is beugorhatsz, ha társaság híján lennék igaz?

Bólintok.

– Persze, meglátogathatlak.

– Nagyszerű – feleli, és lassú mosoly terül szét az arcán. – Ha az orvos is úgy látja, holnap reggel akár indulhatunk is.

– Jól hangzik – pattan fel Jo. – Jobb, ha megyek, de pár óra múlva visszajövök. Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit, Elizabeth?

– Majd szólok Camnek, hogy küldjön sms-t, ha eszembe jut valami – feleli, és hálás pillantást küld Jo felé. – Helen hozott nekem ruhákat, cipőt, meg ilyesmit, szóval ezen a téren el vagyok látva. Bár lehet, hogy jól jönne némi kaja, ami nem kórházi koszt, mondjuk egy óriásburger sült krumplival vagy valami hasonló.

– Akkor várom az üzenetedet – fordul felém Jo. – Hamarosan érkezem.

– Oké, vezess óvatosan – felelem, és figyelem, ahogy elhagyja a szobát. Amikor visszafordulok Elizabeth felé, látom, ahogy összehúzott szemekkel méreget.

– Úgy tűnik, ti ketten elég közel kerültetek egymáshoz – közli elgondolkodva. – Pedig te motoros vagy.

Jót derülök ezen.

– Igen, az.

– Ő meg zsaru.

Bólintok. Tisztában vagyok ezzel. Csak azt nem értem, miért mutat rá erre.

Megnyalja az ajkát, és lenéz a kezére.

– Cam, nem csupán azért kerestelek, hogy üdvözöljelek. El akartam mondani, hogy... – Megköszörüli a torkát, aztán felnéz rám, kék szeme az enyémbe fúródik. – Gondolkodtál valaha azon, hogy talán tökéletes pár lennénk? Olyan jól kijöttünk egymással, és olyan jól megvoltunk. Azt hiszem, soha életemben nem nevettem még annyit, mint veled. Tudom, hogy akkoriban más voltam, félénkebb és tapasztalatlanabb, de most már idősebb vagyok. Bölcsebb. És mindig az jár a fejemben, mi történhetett volna, ha adunk magunknak egy esélyt – mondja, majd elhallgat, elmosolyodik, aztán hozzáteszi: – Valahogy mindig kicsúsztál a kezeim közül.

Vagyis… én voltam, aki lelépett?

Hirtelen minden a helyére kattan. Jo viselkedése, Elizabeth viselkedése... Kurvára mindenki viselkedése.

Bassza meg. Azt gondolja, hogy bölcsebb? Egyedül becsattogott egy motoros kocsmába, és utánam kérdezősködött. Ez kicsit sem bölcs dolog. Hacsak nem te vagy a kibaszott Faye Black, nem követsz el ilyen őrültséget. Végigsimítok a fejemen, majd megdörzsölöm a tarkómat. Ez a nő most szabadult a pokolból, sebezhető, és nem akarom bántani. Hogyan mondjam el neki, hogy soha nem gondoltam bele mindabba, amit az előbb mondott? Hogy miután találkoztam Joval, tudom, hogy egyetlen más nő sem fog felérni hozzá?

Arról sincs lövésem, hogy magyarázzam el ezt neki anélkül, hogy ne tűnjön őrültségnek, még saját magam számára sem. Csak megláttam őt, akartam őt, megkaptam, és most próbálom megtartani. Nem akarok senki mást. Semmi baj nincs Elizabeth-tel, de sosem gondoltam rá úgy. Nem volt rám olyan hatással, mint én rá. Igen, voltak jó pillanataink, és igen, mindig is törődni fogok vele, de ez csak barátság. Kedvelem őt. Jobban, mint Jot. Hogy magyarázzam ezt el neki?

– Mi ketten mindig is csak barátok voltunk, Elizabeth – mondom szelíden, remélve, hogy ezzel enyhítem a csapást.

– Tényleg? – néz rám hitetlenkedve. – Cam, én...

– Barátok – mondom újra, és a keze után nyúlok, hogy megfogjam. – Törődöm veled. Csodálatos nő vagy, de...

– Hűha – húzza a kezét, és egyenesen maga elé néz. – Akkor csak én találtam ki az egészet? Igen, barátok voltunk, de olyan barátok, akikben megvolt a lehetőség, hogy többek legyünk annál. Ha mindketten akarjuk, fantasztikus pár lehetünk, Cam. Te sosem adtál nekünk esélyt. Szeretnék egy esélyt, hogy ne kelljen mindig azon kattognom, mi lehetett volna. Csak gondolj bele. Szerintem szuperek lennénk együtt.

Ez a lány annyi mindenen ment keresztül, és nem akarok még több fájdalmat a nyakába varrni, sem felzaklatni, de úgy tűnik, nem fogja fel, hogy nem akarok, és soha nem is fogok vele úgy együtt lenni, ahogy ő azt elképzelte.

Mégis, mi a faszt kellene most csinálnom?