9.-10. Fejezet

 

KILENC

Fordította: Red Ruby

 

 

MIKOR megkapjuk a hívást, hogy megjöttek az eredmények, visszarohanunk az állomásra. Jo átnézi a papírokat, miközben a férfi, aki átadta neki, magyarázni kezd. Négy különböző ujjlenyomat volt az autón. Lefuttatta őket az adatbázisban, és az egyik a tulajdonosé. Kettő két másik férfihoz tartozik. Egy pedig Elizabeth-é. Különböző DNS-t is talált a kocsiban. Tehát ha találunk egy gyanúsítottat, elvégezhet egy tesztet, hogy a kocsiban talált DNS egyezik-e.

– Tehát most már két névvel dolgozhatunk – mondja Jo, és felnéz rám. – Készen állsz erre?

Bólintok. – Több mint készen.

•  •  •

Teljesen helytelen, de azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennyire beindulva, mint most, ahogy nézem, ahogy Jo felkészül a csatára. Ahogy nézem, amint ellenőrzi a fegyvereket, és pontosan tudja, mit csinál, a farkam megfeszül a farmeromban. Teljes profi üzemmódban van, teszteli minden egyes fegyver súlyát a kezében, késeket csúsztat titkos tartókba, és meggyőződik róla, hogy van elég töltényünk. Azt sem tudom, mit mondjak most.

Csak annyit tudok tenni, hogy nézem, ahogy teszi a dolgát, remélve, hogy nem látja, milyen hatással van rám. Egy kést a csizmájába dug, aztán felemeli a fejét, kék szemének pillantása rajtam landol, szőke haja az arccsontjára omlik.

Soha nem láttam még senkit, aki ilyen szép.

– Csak egy fegyvert viszel el? – kérdezi a szemöldökét felhúzva. – Akarsz bármi más fegyvert? Valószínűleg nem kellene felajánlanom, de azt akarom, hogy meg legyél védve.

Megrázom a fejem. – Nem csak egy fegyvert viszek. Ezek is vannak nálam - mondom, és megmozgatom a bicepszemet.

Mélyen a torkában jókedvű hangot ad ki. – Nem hiszem, hogy bárki más viccelődne egy ilyen időpontban. Éppen rajtaütni készülünk valakinek a házán – mondja, kiegyenesedik, és a nyakát ide-oda nyújtogatja.

– Nyilvánvalóan nem ismered túl jól Faye-t – motyogom, és felállok az asztaltól, amelyen eddig pihentem. Ő a legkevésbé megfelelő pillanatokban viccelődik. – Hány férfit hozol magaddal?

– Férfit? Úgy érted, tiszteket. Néhányan közülük nők.– Ne legyél szexista!– mondja minden hév nélkül a hangjában.

Odasétálok hozzá, úgy, hogy a testünk majdnem összeér. – Tudod, mire gondolok.

– Nem, nem tudom – mondja, felemelve makacs kis állát. – Miért nem magyarázod el nekem? És miért nem maradsz a kocsiban, és hagyod, hogy a zsaruk elintézzék? Lehet, hogy csak útban lennél.

Megnyalom az ajkaimat, nem törődve a nevetséges megjegyzésével, semmi mást nem akarok, csak megízlelni az ajkait. Igen, valószínűleg ez a világtörténelem legrosszabb időzítése, vagy mégsem? Ki tudja, mi történhet ma odabent? Nos, vele semmi, mert minden erőmmel megvédem, de mi van, ha velem történik valami? Mi van, ha ez az egyetlen esélyem?

Bassza meg!

A csípőjére teszem a kezem. A szemei tágra nyílnak, de nem szól semmit, így folytatom. Felemelem a levegőbe, hogy az arca egy magasságba kerüljön az enyémmel, és a karjai a vállam köré fonódnak, olyan természetesen, mintha ott lenne a helyük. Aztán megcsókolom. Először lágyan, tesztelve a határaimat vele szemben. Nem tudom, mire gondol. Azt sem tudom, hogy tetszem-e neki, de nekem kurvára tetszik, úgyhogy sajnálom. Olyan az íze, mint az eper, a szája olyan puha és tökéletes, hogy remélem, soha nem hagyja abba a csókolózást. Amikor a lábait a derekam köré fonja, és teljesen belém kapaszkodik, a mennyben vagyok. Hagyom, hogy a kezem végigsimítson a feneke ívén, és felnyögök, ahogy a csók elmélyül, egyre éhesebbé és kétségbeesettebbé válik.

Megcsókolni őt a legjobb döntés, amit valaha hoztam.

Én vagyok az, aki elhúzódik, mert nem akarom, hogy egy másik zsaru bejöjjön, meglássa ezt, és utánaszarakodjon vele. Lehet, hogy elveszítenék a tiszteletüket iránta, és nem bánnának vele ugyanúgy, és akkor valami hülyeséget kellene tennem, hogy megvédjem. A homlokomat az övéhez támasztom, és azt mondom neki: – Miután ennek az egésznek vége, elviszlek egy igazi randira. Régimódi stílusban.

– Most mondod vagy kérdezed? – kérdezi lélegzetvisszafojtva.

– Mondom– mondom, vigyorogva megcsókolom a szája sarkát, mielőtt visszateszem a padlóra.

Kicsit kábultnak tűnik, és ezt megerősíti, amikor azt mormolja: – Mi történt itt?

Az történt, hogy az enyém lett.

De hagyom, hogy ezt ő maga találja ki

•  •  •

Tízen viharzunk be a házba. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy rendőrcsapattal fogok dolgozni, de itt vagyok, és ha ezzel megmentem Elizabeth-et, akkor ez nekem tökéletesen rendben van. Kompromisszumot kellett kötnöm, és megígértem nekik, hogy hátul maradok, nem leszek útban. Értem én, hogy semmit sem tudok a szabályaikról és a szabályzataikról, de hülyék, hogy alábecsülnek engem. Én egy előny vagyok, és ezt ki kellene használniuk, nem arra helyezniük a hangsúlyt, hogy azt mondják nekem, hogy nem akarnak vagy nincs itt rám szükségük.

Berúgjuk az ajtót, és belépünk a házba, szétszóródva, hogy minden szobát lefedjünk. – Fel a kezekkel! – kiabálja az egyik rendőr, amikor a nappaliban a kanapén ülő férfira bukkan. A férfi a feje mögé teszi a kezét, miközben két rendőr célba veszi a fegyverével. Bármilyen más helyzetben sajnáltam volna a fickót. Csak ült ott, próbálta élvezni a sörét, most pedig a szőnyegen térdel, és azon töpreng, hol rontotta el az életét. Jo mellett maradok, és figyelem, ahogy minden egyes szobát átkutatnak. Úgy tűnik, senki más nincs a házban, és a férfi, akit elkaptak, nem az, aki a benzinkút felvételén van Elizabeth-tel, de ez nem jelenti azt, hogy nincs valami köze hozzá, vagy, hogy nem tud semmit. Nem hagyhatunk ki semmilyen apró részletet, mert valami apróság elvezethet minket a megtalálásához. Ha kapok egy órát egyedül ezzel a férfival, minden kétséget kizáróan kideríthetek mindent, amit tud. Nem hiszem azonban, hogy a zsaruk helyeselnék a módszereimet, és ők azok, akik irányítják a műsort.

Legalábbis egyelőre.

A folyosón sétálok, amikor érzek valamit a lábam alatt, valami mást, mint a többi padlóburkolat, mintha lenne valami a szőnyeg alatt. Megállok, erősen lenyomom a lábam, majd megvizsgálom a környékét. Más érzés.

– Jo! – kiáltom, lehajolok, és ujjaimmal megérintem a szőnyeget, miközben ő megfordul, és visszamegy hozzám. – Itt van valami alatta.

Kihúzza a kést a csizmájából, és átnyújtja nekem. Átvágom a szőnyeget, és valóban, egy csapóajtó van alatta.

– Egy titkos pince? – gondolom, és még több szőnyeget tépek fel, hogy felfedjem az egész ajtót. Amikor megérintem a szőnyeget a fal lábazatának közelében, rájövök, hogy nem kellett volna középen felvágnom, mert tulajdonképpen simán oldalról is felemelhettem volna a szőnyeget. Csak nagyon jól el volt rejtve. Megosztom a pillantásomat Joval, aki odahívja a csapat néhány tagját. Felemelem az ajtót, és az hangos csattanással hátraesik a padlónak, felfedve a nyílást. Benézek, de csak sötétséget látok.

– Halló? – kiáltom. – Van odalent valaki?

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk!– kiáltja Jo, amiről rájövök, hogy okos lépés, mert ha vannak odalent nők, kétlem, hogy most egy férfi hangját akarnák hallani.

Amikor hallom, hogy egy nő azt kiáltja: – Segítség!– Jo és én még egy pillantást vetünk egymásra.

Basszus.

– Lemegyek– mondja, és az egyik zsarura néz. – Ott van egy létra. Csak egy lámpára van szükségem.

Ha ő megy, akkor én is.

Egyszer majd szeretném ezt a mondatot egy teljesen más kontextusban mondani.

Mindketten kapunk zseblámpát.

– Hadd menjek le én először, a biztonság kedvéért!– mondom neki halkan, hogy csak ő hallja. – Oké?

Mi van, ha férfiak vannak odalent? Mi van, ha ez egy hatalmas csapda? Túl sok a mi van, ha, és ez kurvára nem tetszik. Még sosem tetszett így egy nő sem, és kurvára biztos, hogy nem fogom elveszíteni, amikor épp most találtam rá.

Nem várom meg a válaszát, csak megyek lefelé. A létra ingatag, és biztos vagyok benne, hogy a súlyom sem segít, de gyorsan haladok, majd felkapcsolom a zseblámpát.

Az elém táruló látványtól legszívesebben puszta kézzel ölnék meg valakit.

Három nő van itt, mindhárom külön ketrecben.

Ketrecek. Mintha állatok lennének. Mindegyikük fehérbe van öltözve, és úgy néznek ki, mint akikre ráférne egy zuhany. Ziláltak, koszosak, úgy bánnak velük, mintha értéktelenek lennének.

És egyikük sem Elizabeth.

– Hé, semmi baj – mondom, és próbálok nem fenyegetőnek tűnni. – Itt vannak a rendőrök. Most már biztonságban vagytok.

Jo lejön a létrán, és én segítek neki, amikor a végére ér, a csípőjére téve a kezem, amíg leér a padlóra. Amikor megfordul, és meglátja a nőket, káromkodik az orra alatt.

– Gyere!–  mondom neki halkan, megfogom a kezét, és az első ketrechez sétálok. Kívülről egy retesszel van lezárva, de a rácsok nem elég szélesek ahhoz, hogy a nők maguk ki tudjanak törni. Kinyitom, de amikor belenyúlok a nőért, az elhúzódik. – Ki foglak cipelni innen. Rendben?

Nem válaszol.

Nem tesz semmit.

A harmadik ketrecben lévő nőre nézek, aki óvatosan, de nagyon éberen figyel minket. – Megengeded, hogy segítsek?

Bólint. Kinyitom a ketrecét, és ő kijön. A karjaimban viszem, és a létrához sétálok. – Gondolod, hogy fel tudsz mászni? Ott fent tele van zsaruval, szóval ne félj, rendben?

– Oké– suttogja, és elkezd felmászni a létrán. Megvárom, amíg felér, aztán megfordulok, hogy lássam, Jo már előcsalogatta az első lányt, és a karjában viszi. A nő körülbelül akkora, mint ő, de Jo úgy viszi, mintha gyerek lenne. Milyen erős a lány?

– Majd én felviszem– mondom, mert kizárt, hogy Jo meg tudja csinálni.

– Meg tudom csinálni – mondja Jo, lerázva engem, és elindul felfelé a létrán. Néhány másodpercig figyelem őt, aztán a harmadik nőhöz fordulok, és a vállamra emelem. Körülnézek a pincében, hogy meggyőződjek róla, senki sem maradt-e hátra. A zsaruk alaposabban átvizsgálhatják, hátha találnak még valamit, ami segíthet a nyomozásban.

Felmászom a létrán, örülök, hogy meg tudjuk menteni ezt a hármat, de azon is elgondolkodom, vajon Elizabeth most valahol egy ketrecben van-e, várva, hogy valaki jöjjön és megmentse.

Bassza meg!

Miféle férfi tesz ilyet egy nővel?

Fel sem tudom fogni, hogy egyes emberekben milyen gonoszság lakozik, de féltem az emberiséget.

És ezt egy motoros mondja.

TÍZ

Fordította: Tony

 

 

Johanna

 

Figyelem, ahogy a nőket elviszik a mentőkkel, miközben a házban talált férfit bilincsben a rendőrautó hátuljához kísérik. Eddig semmit sem mondott.

– Most kell lecsapnunk a következő házra – mondom Rangernek. – Mielőtt még rájönnek, hogy a nyomukban vagyunk, és elviszik a nőket, akik még náluk lehetnek.

Ez nyilvánvalóan valami emberkereskedő szervezet, ami mindig a legnagyobb félelmem volt, és most valósággá vált. Az egyik nő elmondta, hogy azt mondták neki, a legtöbbet ígérőnek fogják eladni. Mint rendőr, tudtam, hogy történnek ilyen dolgok, de soha nem gondoltam, hogy az egyik szerettemmel is megtörténhet.

Ezt nehéz lenyelni.

A többiek a csapatból elindulnak a másik házhoz, én pedig Rangerrel a helyszínelő csoporttal maradunk. Ha Ranger nem vette volna észre a csapóajtót, soha nem találtuk volna meg azokat a nőket. Itt van egy csapatnyi rendőr, és egy motoros mentette meg a napot. Nem tudom, hogyan köszönjem meg neki, vagy meg tudom-e egyáltalán, de most nagyon hálás vagyok, hogy itt van. Ő jó ember, az biztos, még ha folyamatosan meg is akar védeni olyan dolgoktól, amiket általában csinálni szoktam.

Igen, nő vagyok, de meg tudok tenni mindent, amit egy férfi. Edzek, hogy erős legyek, és meg tudjak emelni nehéz dolgokat; tudok verekedni, így meg tudom védeni magam a közelharcban, és tudok bánni a fegyverekkel, mint bármelyik férfi. Ugyanakkor, azért aranyos, hogy ilyen védelmező és lovagias, mert határozottan nem vagyok hozzászokva.

A motorosnak van szíve.

És az a csók. Elgondolkodva megérintem az ajkam, visszaemlékezve, hogyan érintette az ajka az enyémet. Nem tudom, mi történik köztünk, és tudom, hogy azt mondtam, hogy soha nem kezdenék egy motorossal, de amikor megcsókolt, nehéz volt emlékezni az okára. Nehéz emlékezni bármire.

Bár fáj, hogy az unokatestvérem nem volt itt, de három nőt megmentettünk, és ez csak a kezdet. Remélem, hogy a letartóztatott férfi ad némi információt, hogy megtaláljuk, vagy a második lecsapás szolgáltat valami infót, ami elvezethet hozzá. Akárhogy is, jó nyomon járunk. Érzem, hogy közel vagyunk, már érzem az ízét.

– Tudják ellenőrizni a híváslistáját, és kikérdezni az embereket, akikkel kapcsolatba lépett? – kérdezi Ranger, az agya még mindig azon jár, hogy hogyan kaphatnánk el ezeket a szemétládákat.

– Persze, ne aggódj, Ranger, mindent átnéznek – biztosítom. – Mi vagyunk a rendőrség, tudod. Mindent ellenőrzés alatt tartunk. – Közelebb lépek hozzá, és a karjára hajtom a fejem. – Egyébként, nagyon jó voltál.

– Te is – mondja, körém fonja a karját, így a fejem most a hasát érinti. – Jó csapat vagyunk. – Megáll, aztán hozzáteszi. – Travis jobb lesz, ha vigyáz.

Nem tehetek róla, ezen elvigyorodok. – Majd szólok neki.

Ilyen komoly helyzetben soha nem voltam még ilyen gondtalan, és tudom, hogy ez miatta van. Normális esetben most le lennék törve, visszajátszanám az eseményeket a fejemben, szigorú lennék magammal, de Ranger most ugyanezen megy keresztül, így nem érzem annyira egyedül magam. Nem tudom, hogyan magyarázzam máshogy, mint hogy előhozta egy olyan oldalamat, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Travisszel a munka végeztével külön utakon járunk, és nem tudom, Travis hogyan kezeli ezt, de én hajlamos vagyok mindent túlelemezni. Az, hogy Ranger most itt van velem, megváltoztatja, hogy hogyan kezelem a helyzetet utána.

Csak most találkoztál vele, és ő egy rohadt motoros.

Á, igen. A kis seggfej.

Akkor miért nem tudok eltávolodni tőle? Miért nem állítottam meg a csókot? Miért nem tudok másra gondolni, csak a csókra? Az ajkára pillantok, aztán megköszörülöm a torkom.

– Le kell zuhanyoznom. Menjünk vissza a hotelbe, és várjuk a hívásokat – mondom, ellépek, és megszakítom a kapcsolatot. De akkor a kezét nyújtja, én pedig elfogadom. Nem kérdőjelezem meg, csak megteszem, mert jó érzés, és jónak tűnik. Nem hallgatok a hangra a fejemben. Nincs rá időm.

Még sok dolgunk van.

Ráérek aggódni miatta, ha ennek vége.

•  •  •

Éppen végzek a zuhanyozással, és belebújok a fekete selyempizsamámba, amikor halkan kopognak az ajtón. Tudom, hogy Ranger az, de mégis kikukucskálok a lyukon, nézem, ahogy ott áll. Este tíz van, és tudom, hogy veszélyes dolog lenne most behívni. Lehet, hogy csak mondani akar valamit? Lehet, hogy csak mentségeket keresek amiatt, amit titokban szeretnék, hogy megtörténjen? Ezt most tényleg beismertem magamnak?

Elfordítom a zárat, és kinyitom az ajtót. – Szia!

– Szia! – motyogja, és lepillant a pizsamámra. – Bejöhetek?

– Persze – mondom kicsit óvatosan, szélesebbre tárom az ajtót, és hátralépek. – Minden rendben?

– Aha – mondja, becsukva az ajtót maga mögött. Leül az asztal melletti székre, és rám pillant. – Kemény volt a mai nap.

– Igen – értek egyet, és leülök az ágy szélére. A második akció eredmény nélkül tért vissza, és még mindig semmi hír Elizabeth-ről. Az első házban elkapott férfi most őrizetben van, de nem beszél.

– Szerinted megengedik, hogy kikérdezzem? – kérdezi halál komolyan.

– Valószínűleg nem – mondom jókedvűen. – Először nézzük meg, mire mennek vele a nyomozók, mielőtt felajánljuk a szolgálatainkat.

– Mi?

– Gondolod, hogy én nem akarok belőle egy darabot? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. – És ha te odamész, akkor én is.

– Miért? – kérdezi vizsgálódva. – Jobban szeretném, ha azt az oldalamat nem látnád.

– Ő a családom – vágok vissza összeráncolt homlokkal.

– Nekem pedig barátom – mondja, és ezzel meglep.

Ismeri Elizabeth-et?

– Erről miért nem szóltál eddig? – kérdezem. – Honnan ismered? Ezért vállaltad ezt az ügyet?

Hirtelen minden a helyére kerül. Nem azért van itt, mert Faye beszervezte, vagy mert valamiféle hőskomplexusa van. Azért van itt, mert ismeri Elizabeth-et, és törődik vele. Töröm az agyam, hogy említett-e valaha motorost, vagy hallottam-e a Ranger nevet tőle, de semmi nem jut eszembe. Habár gyerekkorunkban nem éltünk egy más közelében, és más suliba jártunk, szóval sok olyan embert ismerhet, akiket én nem.

– Nem kérdezted – mondja játékosan. – Barátok voltunk. Igazából együtt jártunk főiskolára. Évek óta nem láttam, de amikor megláttam a fotóját, tudtam, hogy nem tudnék ülni a babérjaimon, és nem tenni semmit. Tehát igen, ezért vagyok itt. Nem csak neked személyes ügy – nekem is az. Higgy nekem, egyébként nem lennék itt. Lehet, hogy ti vérrokonok vagytok, de ez nem jelenti azt, hogy én kevésbé törődök vele. Nem nyugszom, amíg nincs biztonságban.

Összenézünk, és a megértés pillanata telepszik ránk. Egyikünk sem fogja feladni, amíg nem kapjuk vissza; azonos hullámhosszon vagyunk. Soha nem gondoltam, hogy egyszer lesz valami közös bennünk egy motorossal, de most itt vagyunk, a hotelszobámban, és gyakorlatilag partnerek vagyunk. Ebből is látszik, hogy soha nem tudhatod, mit tartogat számodra az élet. Csak annyit tehetsz, hogy lépést tartasz vele.

– Ha nem találtad volna meg azt a csapóajtót ma…

– De megtaláltam – mondja, és körbenéz a szobában. – Fáradtnak kellene lennem, de nem vagyok az. Nézzük filmet, vagy valamit?

Tágra nyílt szemmel, döbbenten fogadom az ajánlatot. – Ööö, persze – mondom, és a kezébe nyomom a távirányítót. – Keress valamit.

Az ágyon fogunk mozizni? Ez elfogadható? Csókolóztunk – nem mintha az elfogadható lenne, de nem is bántam meg. Nem tudom, mit gondoljak vagy mondjak, úgyhogy csak az ágy szélére húzódok, és figyelem, ahogy bekapcsolja a tévét, és kiválasztja a mozicsatornát. Amikor az ágy másik széléhez lép, visszatartom a lélegzetemet. Ő viszont úgy viselkedik, mintha minden nap ezt csinálnánk. Kényelmesen elfekszik az ágyon, és újra váltogatni kezdi a csatornákat, amikor az első, amit kiválasztott, nem bizonyul elég érdekesnek.

– Bármi kérés? – kérdezi, nem is figyelve rám. Még mindig rajta van a cipő, ezért a lába lelóg az ágyról, de minden más része a matracon pihen.

– Könnyű vagyok – mondom gondolkodás nélkül, aztán összerezzenek, amikor rájövök, mit mondtam. – Nézhetsz bármit, amit akarsz. Jó lesz.

Szép mentés.

De Ranger nem hagyja annyiban. – Az vagy?

– Mi vagyok?

– Könnyű? – kérdezi, és megrándul az ajka. Végre elveszi a tekintetét a képernyőről, és rám néz. – Mert szerintem nem.

– Igazán? – mondom, és egész testemmel felé fordulok. – Akkor mi vagyok? Ebben a rövid időben, amit együtt töltöttünk, már kiismertél? Akkor elég egyszerű lehetek… hmmm?

Hátraveti a fejét, és felnevet. – Basszus, Jo. Nem vagy egyszerű. Egy nő sem az, de te határozottan nem. Erős vagy, de van egy lágy, sebezhető oldalad is, amit meg akarok védeni. Nem tudod, mit akarsz. Azt hiszed, hogy nincs senki másra szükséged, de ez nem így van. Erősen szeretsz. Erősen szeretsz mindenkit, kivéve magadat. Te… elboldogulsz, a földbe döngölöd magad, és nem adod meg saját magadnak, amire szükséged van, amire minden kibaszott embernek szüksége van.

Lassan pislogok. – Nincs szükségem senkire. Jó elvagyok, köszönöm szépen. Nincs szükségem a szerelemre, vagy epikus romantikára, vagy bármi másra, amiket a nők akarnak, mert ez nekem nincs benne a pakliban. Már évek óta nem is szexeltem!

– Magadhoz szoktál nyúlni? – kérdezi, az arcomat vizsgálja, és várja a válaszomat.

Nyelek egyet. – Ranger! Azt hiszem, beszélnünk kell a határokról.

– Nekem nincsenek – válaszolja vállat vonva, rezzenéstelen arccal. – Most pedig válaszolj a kérdésemre.

– Igen, szoktam – mondom égő arccal. – Felnőtt nő vagyok, mit gondolsz?

– Azt gondolom, hogy vannak szükségleteid.

– Amikről tudok gondoskodni magam is – mondom felemelt állal.

Ranger megnyalja az ajkát, aztán folytatja. –Nem hiányzik, hogy átöleljen valaki? Hogy megcsókolja a nyakad? Nem hiányzik egy száj a puncidon? A vibrátor nem tudja helyettesíteni ezt a kapcsolatot, ezt a kényeztetést. Azt igazság az, hogy egy ideje én sem dugtam, mert elegem van az értelmetlen dugásból. Sokszor csináltam, és nagyon gyorsan beleuntam. Érzelmi kapcsolat nélkül unalmas. Szóval, vártam. Vártam valakire, akivel érdemes szexelni. Mi a különbség kettőnk között? Én tudom, hogy mi hiányzik. Nem tagadom. Soha nem gondoltam, hogy találkozok egy nővel, aki tényleg felkelti az figyelmemet, de mindig reménykedtem. Most már én vagyok az egyetlen szingli pasi az egész klubban, tudtad?

– Tényleg? – kérdezem nagy szemekkel. – Akkor biztos minden nő téged akar, ha csak te vagy elérhető.

– Ez egy bók akart lenni? – kérdezi lebiggyesztett ajakkal. – Mert nem úgy hangzott.

– Mintha nem tudnád, hogy jóképű vagy – felelem merészen. – A nők valószínűleg rád vetik magukat.

Nem kéne táplálnom az egóját, de most mindketten teljesen őszinték vagyunk. Ez a beszélgetés csak az igazságról szól – ahogy mondta, nincsenek határok. Nincsenek szűrők. Csak a valóság. Szóval nem fogok elrejtőzni.

Ő sem.

Figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet, és megszólal: – Gyere ide!

– Tessék? – kérdezem, és a fülem mögé simítom a hajam.

– Gyere ide – ismétli meg, és felemeli a karját.

Arrébb csúszok az ágyon, míg kartávolságba nem érek. Magához húz, így a fejem a vállán nyugszik, én pedig beékelődöm a karjába.