7.-8. Fejezet

 

HÉT

Fordította: Jane

 

 

Johanna

 

Szobaszervizen keresztül vacsorát rendelek magamnak és feltételezem, hogy Ranger is ugyanezt teszi, mert egész este nem hallok többet felőle. Annyira szégyellem magam, amikor újrajátszom magamban a repülőutat. Soha nem bírtam túl jól a repülést, de ez egy teljesen más szint volt. Úgy éreztem, hogy a fejem menten szétrobban a migréntől és az émelygéstől. Miért kellett pont előtte történnie? Nem akarok gyengének tűnni. Senki előtt sem. Fejem a kezembe temetem, és felhördülök. Nos, megtörtént, és Ranger bosszantóan aranyosan kezelte. Soha senki nem gondoskodott rólam még ilyen szinten. Senki. Fájdalomcsillapítót adott, és talán még a hátam is megdörzsölte? Azt hiszem. Úgy tartott a karjaiban, mintha valami kincs lennék? Mintha el akarta volna venni minden fájdalmamat? Mintha átélte volna a fájdalmamat, ennyire nem akarta, hogy szenvedjek? Biztosan nem.

Ez a Ranger  ilyen kontrolmániás alak. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy alfahím típusú férfiak között legyek, az én szakmámban ez alap dolog, de van valami Rangerben, ami ezt egy új szintre emeli. Ő csak…csendesen erőteljes. Azt sem tudom, hogyan magyarázzam meg, vagy őt magát. Az a kevés idő alatt is, amióta a közelében vagyok, megállapíthatom, hogy ő teljesen más, mint a többi motoros, akikkel eddig találkoztam. Abszolút nem olyan, mint, amire számítottam. Amikor megtudtam, hogy motorosokkal fogok dolgozni, be kell vallanom, hogy zavarodott és dühös voltam. Nem értettem, hogy hogyan segíthetnek a motorosok, mert a legtöbb, akivel eddig találkoztam, az mihaszna bűnöző volt, és fel nem foghattam, hogy mi közük lehet Elizabeth ügyéhez. Annak van értelme, hogy Faye-t bevonták, hiszen van kapcsolata a szövetségiekkel, de ez az egész olyan, mintha ezek a fickók kivételei lennének minden egyes szabálynak, amit a rendőrségen tanítottak.

De Ranger, olyan valaki volt, akire nem számítottam. Amikor a közelében vagyok, akkor elfelejtem, hogy ki is ő… és hogy őszinte legyek, egy kicsit arról is megfeledkezek, hogy én ki vagyok. Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a fejem ettől az őrültségtől. Rangernek úgy kell viselkednie, mint a társamnak, amíg itt vagyunk, együtt kell dolgoznunk, hogy megtaláljuk Elizabeth-et, és ennyi. Itt ülök, és túlagyalok dolgokat, mert valami kedveset tett számomra. Travis vigyázott volna rám. Talán nem húzott volna a karjaiba, de megbizonyosodott volna róla, hogy jól vagyok. Legalábbis remélem, hogy így tett volna.

Ez valószínűleg arra vetít fényt, hogy a múltamban lévő férfiak hogyan viselkedtek velem. Soha nem főzött rám egyetlen férfi sem, és nem is voltam soha elkényeztetve. Semmit nem tudok a szerelemről, a romantikáról vagy a randizásról. Minden, amit ismerek, az a munka, a család és a barátság, ami nem is olyan rossz élet. A munkám nem a legbiztonságosabb, de a magánéletem az. Minden nap veszélynek teszem ki magam, mint rendőr, de a szerelemben nem kockáztatnék. Egyszerűen csak nem éri meg. Soha nem volt szerencsém a szerelemben. Pár langyos kapcsolat, de semmi valódi kapcsolat, ami bármilyen nyomott is hagyott volna bennem. A munkámmal vagyok összeházasodva, és ez így van. Elfogadtam.

Akkor miért érzem úgy, hogy most emlékeztetnem kell magam rá?

•  •  •

Korán kelek, beugrom a zuhany alá, olyan forróra állítom a vizet, amilyet a bőröm még el tud viselni, aztán felöltözöm. Ranger nem akart velem jönni a helyi rendőrségre, de nekem muszáj megtennem, mert tudatnom kell velük, hogy a területükön vagyok, és mert szükségem van a segítségükre. Felhívtam őket, hogy beszámoljak a tippről, ők meg közölték, hogy jöjjek be és keressem fel őket. Minél többen keresik, annál nagyobb az esély arra, hogy megtaláljuk őt. Nem fárasztom magam a sminkeléssel, simán felkenek egy kis krémet, ujjaimmal a hajamba túrok, és máris kiviharzok az ajtón. Odamegyek Ranger ajtajához, és azon gondolkodom, hogy bekopogok, hogy felkeltsem, és hogy hol találkozzunk a nap folyamon, de felnőtt férfi, és megvan neki a számom.

Fejemet rázva a lift felé megyek. Okkal vagyok itt, és Elizabeth megtalálása a legfőbb prioritásom.

•  •  •

Amikor kiderül, hogy a rendőrök segítőkészek és együttműködőek, majd elmondják, hogy Elizabeth-et egy közeli benzinkút kameráján látták, úgy érzem, hogy a mai a szerencse napom. Elmegyek a benzinkútra, beszélek azzal a pasival, aki látta az unokatestvérem, mindent leírok, amiről úgy gondolom, hogy segítene, még a legapróbb részleteket is. Megnézem az Elizabeth-ről készült felvételt, ami tegnap készült, és határozottan ő van a videón. Ziláltnak tűnik, a mindig tökéletes haja most kócos, vállai besüppedve, a testtartása mindent elárul.

Retteg.

De ő az. Életben van.

Bement a benzinkútra, egy férfi szorosan mögötte ment. Elvett pár dolgot, vizet és nasikat, majd a pasi fizetett mindenért és a benzinért is. Látom, hogy Elizabeth körbe-körbe pillant, mintha menekülési útvonalat keresne, de aztán a pasi valamit súg a fülébe, és a nő azonnal ledermed.

A férfi magas és izmos, széles vállakkal, sötét hajjal, de az arcát nem látom rendesen. Elizabeth törékenynek tűnik mellette, a köztük lévő eltérés szembetűnő. Együtt mennek ki a kocsihoz. Leírom az autó típusát és a rendszámot, majd visszamegyek a rendőrségre, hogy lefutassam a rendszámot, hogy megszerezzek minden infót, amit csak lehet az autóról és a tulajdonosáról. Tiszta sor, hogy akarata ellenére van a férfival. Vagy csak egy rosszkor volt rossz helyen eset?

Írok Rangernek egy üzenetet, hogy találkozzunk a rendőrségen. Utálni fogja, de azért jött, hogy segítsen, így fel kell szívnia magát, és meg kell tennie mindent, amit kell. Adrenalin önt el, ahogy arra gondolok, hogy egy lépéssel közelebb leszek Elizabeth megtaláláshoz. Lekapcsolom a rádiót, szükségem van csendre, hogy gondolkodjak. Mi a legjobb módja annak, hogy ezt megközelítsük? Felfegyverkezve támadjunk rájuk, vagy csak Rangerrel próbáljuk meg megoldani ezt a helyzetet? A telefonom megcsörren, és tudom, hogy ő az, ezért lehúzódok és válaszolok.

– Mondj el mindent, most – mondja a telefonba. Goromba, de most nem érdekel. Nincs időnk szépelegni.

– Életben van! Láttam egy benzinkút térfigyelő kameráján, amit tegnap vettek fel. A férfit is, akivel együtt volt. Megvan a rendszáma, és most megyek a rendőrségre, hogy lenyomozzam, hogy hol van.

– Fogok egy taxit, és azonnal ott leszek – mondja, majd bontja a vonalat. Én pedig ledobom a telefont az anyósülésre, és visszasorolok a sorba. Aztán elmosolyodok.

Az én kis unokatesóm életben van, tegnap még biztosan. Egy évvel fiatalabb, mint én, és még mindig életben van. Csak abban reménykedek, hogy nem bántották, és hogy meg fogom találni az előtt, hogy bármi történne vele. Emlékszem az arcára, mennyire büszke volt, amikor elvégeztem az akadémiát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a képességeimet arra használom, hogy megtaláljam őt. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan szituációba keverednénk, amikor nem lennék teljesen biztos abban, hogy meg tudnám menteni.

Muszáj jól lennie.

És azt akarom, hogy az, aki ezt tette vele, megfizessen, akár a vérükkel, vagy az életükkel a rácsok mögött. Mindenki, aki bántotta a családomat, meg fog fizetni.

Talán jobban hasonlítok Rangerre, mint azt gondoltam volna.

•  •  •

Ranger úgy viharzik be a rendőrségre, mintha övé lenne az őrs, mintha nem feszélyezné az, hogy itt kell lennie, pedig tudom, hogy így van. Pont annyira érzi magát kényelmesen itt, mint ahogy én érzeném magam egy motoros banda klubházában, ellenséges terepen.

– Mit találtál? – kérdezi, mindent és mindenkit figyelmen kívül hagy, aki körülötte van. – Van valami nyom, amin elindulhatunk? Egy cím? Egy név? Tudni akarom, hogy ki a faszt fogok kinyírni.

A szemeimben tűz lobban.

– Megtennéd, hogy nem kiabálsz? Figyelj arra, hogy hol vagyunk, Ranger – sziszegem.

– És mégsem mondod, hogy ne tegyem – teszi hozzá, karba tett kézzel, majd azokkal a csodás barna szemeivel rám néz. – Mert tudod, hogy a kibaszott seggfejek, akik elvitték arra sem lenne joguk, hogy levegőt vegyenek.

– A törvényszék majd elintézi – mondom, de magamban egyetértek vele. – Szenvedhetnek a rácsok mögött. Szerencsétlenségünkre, lenyomoztam az autót, de már lerázták. Amúgy is lopott volt, így nincs másunk, csak a hely, ahol elhagyták és a férfi leírása. Egy rajzoló készít róla portrét, és teleplakátoljuk vele a helyet.

– Bassza meg – morogja Ranger, a tarkóját dörzsölve. – Kerestetek ujjlenyomatokat és DNS mintát a kocsiban?

– Per pillanat most folyik a vizsgálat – mondom, egyik lábamról a másikra állva. – Várunk.

Normális esetben több időbe telik az ilyen, de miattam most gyorsabban haladnak. Ranger keze ökölbe szorul.

– Legalább tudjuk, hogy életben van, igaz?

– Én is pont erre gondoltam – vallom be csendesen. Azon tűnődöm, hogy miért ennyire odaadó ezzel az üggyel kapcsolatban. Mindig is azt feltételeztem, hogy Faye miatt van itt, talán őt védelmezi, vagy sokkal több van a dolog mögött? Vajon ő csak egy jó ember? Netán valami hasonló dolog történt valakivel, akit egykoron szeretett, vagy valami hasonló ügy. Talán hős komplexusa van. Kíváncsi vagyok rá, ezt be kell vallanom.

– Mondd meg nekik, hogy azonnal hívjanak, ha megvan az eredmény. Vissza akarsz menni a hotelbe, vagy maradjunk itt és várjunk?

Körbenéz, mintha csak most esne le neki, hol is vagyunk.

– Itt nem maradok, de egy hotelben sem akarok dekkolni és várakozni. Esetleg van rá módja, hogy megnézzem a felvételt, mielőtt elmegyünk?

Bólintok és bevezetem egyik szobába, majd intek, hogy üljön le. Aztán megnyomom az INDÍTÁS gombot és hagyom, hogy az unokatesóm és az elrablója feltűnjön a képernyőn.

 

NYOLC

Fordította: Jane

 

 

Ranger

 

Míg a DNS eredményekre várunk, elmegyünk a kávézóba, ami nincs messze a rendőrségtől. Semmi értelme messze menni, mert akkor csak vissza kellene rohannunk, és mindkettőnknek ennünk kell valamit. Tegnap este kihagytam a vacsorát, nem voltam éhes, de láttam, hogy Jo rendelt valamit, a szoba ajtaja előtt hagyott tálcából ítélve, legalább ő evett. Miközben ő intézte a saját dolgait, addig én is próbáltam néhány helyi lakossal beszélni. Vagy semmit nem tudnak, vagy túlságosan félnek beszélni, bárhogy is legyen, semmi információval nem szolgáltak. Amikor tegnap este Sin elküldte a telefonszámot, be kell vallanom, hogy meglepődtem. Nem is tudtam, hogy a WDMC-nek volt egy csapata is, de azt mondta, hogy bármi gondom van, akkor fordulhatok hozzájuk, és tény, hogy megkönnyebbültem, hogy tudom, van valaki, aki fedez, ha szükségem van rá. Remélem, hogy megtaláljuk ennek a seggfejnek az ujjlenyomatát vagy DNS-ét az autóban, így lenyomozhatjuk és le is vadászhatjuk. Ő vezethet nyomra, hogy megtaláljuk Elizabeth-et. Nem érdekel, hogy mit kell megtennem érte, meg fogom tenni. Ha kell, addig kínozom, ameddig meg nem mondja, amit tudni akarok. Látni Elizabeth-et azon a videón… nagyon nehéz volt. Az agyam ezerrel kattog, minden féle szarról, amit tehetnek vele, és ettől gyilkos gondolataim támadnak.

Egy pincérnő közeledik, ránk mosolyog.

– Mit hozhatok Önöknek?

– Egy kávét szeretnék – mondja Jo, miközben a menüt tanulmányozza. – És egy sajtos-sonkás croissant.

– Tökéletes – mondja a pincérnő, miközben feljegyzi. – És önnek, uram?

– Én is szeretnék egy kávét, bacont és rántottát. Köszönöm!

Ezt is feljegyzi, majd közli, hogy nemsokára hozza az ételeinket. Jora pillantok, de a tekintete máris rám szegeződik. Feszes farmert visel és egy fehér pólót, a haja lazán és kicsit kócosan van összefogva, olyan, mintha szex utáni frizura lenne. Még smink nélkül is gyönyörű. Természetes szépség, ami a mai világban eléggé ritka.

– Szóval az unokatestvéred – mondom, miközben hátradőlök. Elizabeth soha nem beszélt túl sokat a családjáról, csak a testvéréről, így fogalmam sincs, hogy hány unokatestvére van, vagy, hogy közel áll-e hozzájuk, ezért úgy döntök, hogy rákérdezek. – Szoros kapcsolatban álltok?

Jo bólint, szomorúság villan a kék szemeiben.

– Igen, közel állunk egymáshoz. Különböző iskolákba jártunk, meg hasonlók, de a család nagyon fontos számunkra. Mindig tartottuk a kapcsolatot, és ahányszor csak tudtunk, találkoztunk. Pár órányi távolságra laktunk egymástól, egy kisvárosban, és éppen azon a hétvégén láttam utoljára, mielőtt eltűnt volna. Éppen akkor költözött kb. öt percre a lakásomtól. Segítettem neki költözni.

Ez megmagyarázza, hogy miért volt Elizabeth abban a motoros bárban, oda költözött a városomba. Csodálkoztam is, hogy mi szél hozta a városba. Valószínűleg most azt kívánja, hogy bárcsak ott maradt volna a mi álmos kisvárosunkban, ami szomorúvá tesz, mert az a hely egy szarfészek. Ez nem a megfelelő módja annak, hogy megismerkedjen a várossal.

Megérkezik a kávénk, és mindketten elhallgatunk, míg a pincérnő el nem megy.

– Van pasid? – szalad ki a számon, rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, hogy van-e valakije vagy sem, mert nem visel jegygyűrűt, noha gőzöm sincs, hogy miért érdekel ennyire.

Nem fontos, csak kíváncsi vagyok.

– Nincs –válaszolja, tekintetét a kávéra szegezi. – Miért kérdezed?

– Csak eltűnődtem rajta – mondom, majd felveszem a kis kekszet a bögrém mellől, és a számba pöccintem.

– A legtöbb pasi nem tud egy rendőrt elfogadni barátnőjeként – vallja be vállat rántva. – Próbálkoztam párszor, de soha nem alakult valami jól. Egy ideje szingli vagyok, és ez pont jó így. Egyébként sincs túl sok szabadidőm.

És mi van a szexszel? Tűnődöm. Nem tehet úgy, mintha nem hiányozna neki, hogy egy férfi fogja a kezét, hogy egy férfi szája a punciján legyen, és addig nyalja, szívja a csiklóját, míg sikítva el nem élvez. Ugyanakkor, egy ideje már nekem sem volt részem benne. Mocorogni kezdek, mert a kezd merevedésem lenni a gondolattól, hogy Jo kitárulkozva fekszik előttem, miközben számmal kényeztetem. Bassza meg! Nem ezen kellene agyalnom most.

– És te? – kérdezi, bögréjét a formás ajkaihoz emeli. – Van csajod?

– Nincs – rázom meg a fejem.

– Hogyhogy? – Oldalra biccenti a fejét, és leteszi a bögréjét. – Jóképű pasi vagy, és a nők csípik a rosszfiúkat.

– Sztereotípia lett belőlem? – kérdezem, megrándul az ajkam. –Nőt találni nem nehéz, de egy jó, normális nőt találni, annál inkább. Nem mintha kerestem volna. Őszintén, nem tudom, hogy jó komoly barát alapanyag vagyok-e. Soha nem volt komoly kapcsolatom – mondom, majd elgondolkodom ezen. – Soha nem találkoztam olyannal, akit szerettem volna megtartani.

– Megtartani? Úgy beszélsz a nőkről, mint valami kiskutyákról – mondja vigyorogva. – Talán, csak még nem találkoztál az igazival. Vagy nem is létezik olyan, hogy igazi, ki tudja. Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik együtt maradnak, olyanok, akik úgy döntöttek, hogy így fognak tenni. Nem történik meg csak úgy magától, és jobban kell akarnod, mint bármi mást.

– Ez nem valami romantikus – cukkolom, mert szeretem hallani, ahogy kifejti a véleményét. Határozottan érdekes, különleges és okos nő. Miért kell kibaszott rendőrnek lennie? De ugyanakkor lehet, hogy pont ez teszi különlegessé. Bassza meg, nem nyerhetek.

– Az életem sem valami romantikus – vallja be lehajtott fejjel. – Az inkább Elizabeth élete. Mindig randizott, élvezte az életet, társasági lény volt. Én nem igazán vagyok ilyen. Nem szeretek eljárni és új emberekkel ismerkedni.

El tudom képzelni Elizabeth-ről ezt, korábban szégyenlős volt, de mosolygós, mindig készen a kalandra. Látom magam előtt, hogy randizni jár, mindig készen a kalandra, romantikát és szenvedélyt keresve. Egy örök álmodozó. Én viszont realista vagyok. És annak ellenére, hogy Jo is annak vallja magát, azért titkon szerintem vágyik a szenvedélyre. Az a nő, akivel nem bántak rendesen, nem állíthatja, hogy jól megvan szenvedély nélkül, mert csak azért mondja ezt, mert nem ismeri az igazán jót. Az én olvasatomban egy igazán szeretett nő valósággal prosperál az életben, és az őt szerető férfi tükörképe lehet, ahogy a szeretetben és a gondviseletben úszik.

De mi a faszt tudok én erről?

Habár, valószínűleg igazán profi vagyok benne, miután a Wind Dragons klubházban éltem, és figyeltem a párokat, még Talont is. De mindenki más, viszont a szeretet ott van, látható mindenkinél. Én vagyok az egyedüli szingli a házban, miután Ronan is talált magának nőt. Ténylegesen én vagyok a különc. Nem igazán zavar, csak egy kicsit kívülállónak érzem magam. A régi klubházammal ellentétben, itt van olyan este, amikor senki nincs ott, rajtam kívül. Már nem is olyan, mint egy klubház. Magányos vagyok? Vajon erről lenne szó? Bassza meg, fogalmam sincs.

– Legbelül introvertált vagy? – találgatok. Ismerem a típust.

Bólint.

– Akkor töltődök fel, amikor egyedül vagyok, a társasági élet leszív. Munkában általában én vagyok és a partnerem, Travis, akit nagyon jól ismerek, szóval vele nincs gondom. Kényelmes helyzet. A munkám terén mindig magabiztos vagyok, és napi szinten beszélgetek emberekkel, szóval nem okoz gondot, de ha rajtam múlna, akkor valószínűleg nem társalognék.

Az egyetlen dolog, amire fókuszálni tudok az elmondottakból az Travis neve. Vajon dugtak már?

– Mennyire állsz közel a partneredhez? – kérdezem, nem tudom visszafogni magam.

Ahelyett, hogy megsértődött volna, vagy azt mondta volna, hogy semmi közöm hozzá, mint ahogy azt vártam, nevetni kezdett.

– Olyan, mintha családtag lenne. Jóképű meg minden, de nem tekintünk egymásra romantikus módon. Nagyon gyakran kérnek meg, hogy hozzam össze valami csajjal. Folyton áradoznak a „nagyon, de nagyon kék szemeiről”. Úgy tűnik, hogy hipnotizáló hatásuk van.

– Ez sokkal több információ, mint, amire szükségem volt – motyogom, amitől megint nevetni kezd. – Szóval most… nincs senki, akivel ágyba bújsz?

Nem tudom levenni a szemeimet róla, főleg akkor nem, amikor nevet. Szerintem soha életemben nem vonzódtam ennyire nőhöz.

– Nem – mondja, félrenézve. – Nem fekszem le senkivel. És te? Vagy egyáltalán nem is kell kérdeznem?

– Azt hiszem, hogy meglepődnél – mondom, tekintetem a mosolygós ajkain pihentetem.

– A motorosoknak megvan a hírnevük.

– A zsaruknak is – teszem hozzá vigyorogva.

A szemeit forgatja.

– Ne tegyél úgy, mintha nem szerveznétek vad partikat, és a nők nem vetnék rátok magukat.

Figyelmen kívül hagyom a beszólását, mert igaz, habár az utóbbi időben nem jellemző.

– Elég hosszú ideje nem bújtam ágyba senkivel – vallom be, megnyalva kiszáradt ajkaimat. – Senki sem vonzott igazán.

– Ó – mondja meglepődve.

– Igen, ó – mondom vigyorogva. – Legalábbis eddig.

Mosolyog, majd lenéz a kezeire.

– Néha rosszul érzem magam, amiért nevetek vagy mosolygok. Hogy érezhetném jól magam, amikor a fasz tudja, hogy Elizabeth éppen min megy keresztül?

A szavai visszarepítenek a jelenbe, kijózanítanak. Ez biztos, hogy nagyon nehéz számára. Nem vallhatja be, hogy éppen küzd, gyötrődik, mert akkor az valamilyen szinten érzéketlenség lenne azzal szemben, amin az unokatestvére keresztülmegy. De ez nem jelenti azt, hogy az ő érzései nem lennének valósak. Erős nő, és látom rajta, hogy igyekszik összekapni magát. Igen, rendőr, de attól még a nap végén ugyanolyan ember, mint bárki más.

– Mindent megteszel, hogy megmentsd őt, Jo. És nem adod fel, nem mondasz le róla. És én sem. Ez a legfontosabb. Teljesen rendben van, ha nevetsz, sőt, kötelező. Neked is nehéz, és minden apró dologra szükséged van ahhoz, hogy ezt kibírd.

Ez az első alkalom, hogy hangosan Jonak hívtam, de olyan, mintha észre sem venné. Talán mindenki így hívja.

– Igen, talán – válaszolja. Megérkezik a kaja, és mindketten neki fogunk enni. Szerintem többet kellene ennie, de megtartom magamnak a véleményem. Nem hiszem, hogy örülne neki.

– Szóval, hogy kerültél erre az ügyre? – kérdezi, megtörve a csendet. – Ez valami mellékes dolog? Ugyanakkor eléggé szokatlan, nem gondolod?

Megtörlöm a számat egy szalvétával, és őszintén válaszolok.

– Nem, ez nem valami olyasmi, amit általában csinálok. És valószínűleg ez az első és utolsó alkalom. Faye segítséget kért, így hát itt vagyok.

– Közel álltok Faye-jel? – kérdezi érdeklődve.

– Valójában nem ismerjük egymást olyan régóta – mondom, azon gondolkodva, hogy hogyan lehetne ezt a legjobban elmagyarázni. Soha nem beszélek túl sokat a klubról, és ez sem lesz kivétel, főleg, hogy egy rendőrrel ülök szembe. Mindent meg akarok osztani vele, de hülye lennék olyan valamit mondani, ami később bajba sodorhat.

– Tényleg? – kérdezi oldalra biccentett fejjel. – És ti… voltatok többek is barátoknál?

– Határozottan nem – vágom rá, képtelen vagyok visszafogni a nevetést, ami előtör belőlem. –Régóta a férjével van, ők képviselik a párok etalonját.

Jo mosolyogva néz.

– Egy igazi vaderő, amivel számolni kell, igaz?

– Finoman szólva is – reagálok nevetve. – Uralkodik feletted és rád telepszik.

– Mint egy gomba?

– Mint egy kibaszott gomba – bólintok.

Vigyorogva hatalmasat harap a croissantból.

Bassza meg, nagy bajban vagyok, mert az a vigyor egyszerűen mellbevág.