15.-16. Fejezet

 

TIZENÖT

Fordította: Aemitt

 

 

Johanna

 

A fájdalom, a szorítás a mellkasomban nem akar alábbhagyni.Mindig is tudtam, hogy meg fogom találni, de soha nem gondoltam arra, hogy milyen lesz, amikor megtalálom. Remélem, jól van. Remélem, hogy jól lesz. Összetört a szívem érte, és egyszerűen nem tudom, mit tegyek ebben a helyzetben. Mi van, ha nem akarja, hogy vele maradjak? Megnyugtat, hogy Ranger fogja a kezem, ahogy lágyan végigsimít a hüvelykujjával az ujjpercemen és az ujjaimon. Nem tudom, mit tennék, ha ő nem lenne itt, ha mindezt egyedül kellene végigcsinálnom. Valószínűleg még jobban össze lennék törve, mint most, ha ez egyáltalán lehetséges.

– Most mit tegyünk? – kérdezem tőle, kifújva a levegőt. – Várjuk meg, amíg kiengedik, aztán vigyük haza gyógyulni? Fel kell hívnom a családomat, mindenki ide akar majd repülni, amilyen gyorsan csak lehet.

– Azt hiszem, ez lesz valószínűleg a legjobb – mondja nekem szelíd hangon. – Most szüksége lesz maga körülmindenkire, akit szeret. Ha a következő járattal ide tudnak jönni, az jó lenne. Azt hiszem, szüksége lehet egy kis időre, hogy feldolgozza a történteket. Nem tudom, hogyan fog reagálni. Azt hiszem, várnunk kell, és meglátjuk, de akárhogy is, igen, a közvetlen családjának itt kell lennie.

Előveszem a telefonomat, és küldök néhány sms-t, amelyben közlöm mindenkivel, hogy megtaláltuk Elizabeth-et, és a lehető leghamarabb ide kell jönniük, és hívjanak fel, ha további információra van szükségük. Amikor beérünk a kórházba, nagy a nyüzsgés. Emberek állnak kamerákkal a bejárat előtt, fogalmam sincs, hogy a média hogyan szerzett ilyen gyorsan tudomást erről, de tényleg rajta vannak a dolgon.

– Ez lesz a hét bombahíre – mondom száraz hangon,nem tetszik, hogy ez az egész dolog nyilvánosságra kerül. Nem elég, hogy Elizabeth-nek ennyi mindennel kell megbirkóznia, most még a média visszhangjával is meg kell küzdenie, és azzal, hogy mindenki tudni fogja, hogy elrabolták és eladták emberkereskedőknek.

– Gyere – mondja Ranger, megfogja a kezem, és kivezet az ajtón, majd végig a folyosón a sürgősségi osztályra. – Gondolod, hogy most egyáltalán visszaengednek minket oda?

Körülnézek, a körülöttem sürgölődő orvosi személyzetre, és ugyanezen tűnődöm.

– Megyek, megkérdezem a recepciónál – mondom, elengedem a kezét, és a recepcióshoz megyek.Érzem, hogy Ranger a hátam mögött van, amikor megadom Elizabeth teljes nevét, és megkérdezem, mikor láthatom őt.

– Ön családtagja? – kérdezi a hölgy, miközben átnéz néhány dokumentumot.

– Igen, az unokatestvére vagyok.

– Csak most hozták be – mondja a hölgy,feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén. – Foglaljon helyet, de egy kicsit várni kell. Az orvosnak meg kell néznie, el kell végeznie néhány vizsgálatot, és pszichológiai értékelést kell végeznie rajta.

– Szükséges ez? – kérdezem, bár tudom, hogy igen.

Bólint. – Ez csak az unokatestvérétől függ, és attól, hogy mit akar és mire van szüksége most. Nem hiszem, hogy egy darabig beengednék oda, hacsak nem követeli, hogy láthassa magát.

– Várni fogunk – mondja Ranger, és a vállamra teszi a kezét. – Menjünk, üljünk le, jó? Hozok neked kávét és valami ennivalót.

Nem érzem magam nagyon éhesnek, de a kávé csodásan hangzik. Egy üres székhez vezet, és én gyakorlatilag belezuhanok.

– Bármilyen kérés?

– Csak kávét kérek – mondom, és felpillantok rá.

– Oké – mondja, és egy csókot nyom a homlokomra, mielőtt a kórház kávézója felé indulna. Nézem, ahogy eltűnik, aztán megnézem a telefonomat, és válaszolok néhány, családtagoktól érkező sms-re. Folyton emlékeztetnem kell magam, hogy most már legalább biztonságban van. Ez az, ami számít. Nem tudom megváltoztatni, ami történt, de legalább távol van attól a pokoltól, biztonságban van. A többit együtt átvészelhetjük. Ranger újra megjelenik egy hatalmas csésze kávéval a kezében, és én hálásan elveszem tőle. – Köszönöm.

– Szívesen. Ha bármire szükséged van, csak szólj, oké? Itt vagyok neked – mondja, leül mellém kezében a saját csésze kávéjával.

– Hasonlóképpen – mondom, a fejemet a karjára támasztva. – Ő a te barátod is, ez nem csak arról szól, hogy én hogy érzem magam. Csak azt kívánom, bárcsak elvehetném a fájdalmat, tudod? Erősnek kell lennem érte, de nehéz. Nem tudom, mire számítsak.

– Beszélnünk kell vele – válaszolja, és megcsókolja a fejem tetejét. Mikor kezdtünk el úgy viselkedni, mint egy pár? Miért tűnik ez olyan természetesnek? Nem tudom, de nem akarom, hogy eltűnjön. Nem vagyok az a nő, aki valaha is egy férfiratámaszkodott volna, de itt és most szükségem van Ranger-re. Nem hiszem, hogy ezt valaha is hangosan bevallanám, de ez az igazság. Szükségem van rá. Tudja, hogyan kell kezelni minden helyzetet, és tudja, hogyan kell velem törődni. Tudom, hogy azt is tudni fogja, hogyan kell vigyázni Elizabeth-re. Annyira más, hogy egy olyan ember van körülöttem, mint ő. Most már nem kell mindig nekem irányítanom.Nem kell mindig átvennem az irányítást egy-egy helyzetben, és nem kell mindenki számára erősnek lennem. Ez nem azt jelenti, hogy valaha is gyenge leszek, csak azt, hogy egy kicsit jobban megnyugodhatok, tudván, hogy életemben először valaki tényleg fedez engem, fizikailag és érzelmileg is.

Eltelik egy óra, aztán kettő, majd három, és végül Ranger karjaiba burkolózva elalszom.Nem tudom, mennyi idő telik el, de amikor felébreszt, és közli, hogy végre bemehetünk hozzá, felállok, és követem az orvost.

– Mondja meg neki, hogy itt van – mondja az orvos. – Rajta múlik, hogy akarja-e, hogy maradjanak vagy távozzanak.

Kinyitja az ajtót, és mindketten besétálunk. Elizabeth az ágyában támaszkodva ül, az arca sápadt, a szeme fáradt.

– Szia – mondom, odasétálok hozzá, és megfogom a kezét.

– Jo – mondja, és megszorítja a kezemet. – Hát itt vagy.

– Persze, hogy itt vagyok – mondom neki, a szemöldökömet ráncolva. – A családunk már úton van. Mindenki annyira aggódott érted.

Majd Ranger-re néz, a szemei tágra nyíltak.

– Azt hittem, csak képzeltem, hogy téged látlak – mondja neki.

– Nem, itt vagyok – mondja, és leül mellé a másik oldalra. A lány kinyújtja a kezét a férfi felé, és megfogja.

– Újra látni akartalak – mondja, és a kezükre néz. – De nem így. Hogy kerültél oda?

– Segítettem Jonak megkeresni téged – magyarázza, és felém néz. – Ide repültünk, amikor valaki látott téged.

Jo felé fordul, és hátrahajtja a fejét.– Köszönöm, hogy magaddal hoztad Camet.

Cam?

A tekintetem Rangerre siklik, és ebben a pillanatban tudom, hogy elbasztam. Nem, ez nem történhet meg velem.

Nem. Biztosan nem.

Nem lehet ő.

Egészen mostanáig nem tudtam a nevét. Miért nem kérdeztem meg a nevét? Csak Rangernek hívtam, ahogy gondolom mindenki más is. Nem állt össze a kép. Hogy hagyhattam ezt ki?

Tudtam, Elizabeth-nek van egy régi barátja, Cam, akiről mindig beszél.

Aki elszökött.

Az úgynevezett élete szerelme.

Ugyanaz a férfi, akibe én is szerelmes vagyok.

•  •  •

Ranger folyton rám néz,mintha azon tűnődne, hogy mi a baj, mert nem érti, hogy az, hogy tudom, ki ő Elizabeth számára, nagy hatással van rám. Elizabeth, az unokatestvérem, akit épp most raboltak el, és Isten tudja, még mi minden, a nő, aki egyszer azt mondta nekem, hogy szerinte a régi barátja, Cam volt az egyetlen férfi, akit valaha is igazán szerethetett.

Vajon most is vele akar lenni?Nem mondhatom el neki, mi történt. Ahogy most ránéz, mintha ő lenne a fény az alagút végén, a gyomrom összeszorul, és nem a jó értelemben. Én is így nézek rá? Zavartan megdörzsölöm a mellkasomat, próbálom enyhíteni a hirtelen fellépő fájdalmat, amit ott érzek. Elizabeth-re kellene koncentrálnom, nem pedig Rangerre. Mennyire elbaszott ez az egész?

– Jobb, ha indulunk – jelenti ki Ranger, rám szegezve a tekintetét. – Reggel visszajövünk, Elizabeth. Szerintem addigra a családod is itt lesz.

Megragadja a Ranger karját. – Nem akarom, hogy elmenj, Cam. Nem tudnál maradni?

Úgy érzem, hogy menten rosszul leszek.

Ranger ismét segítségért fordul hozzám, de én csak megvonom a vállam, és annyit mondok – Maradj csak.

Megpuszilom Elizabeth az arcát, és azt mondom neki, hogy pihenjen, mielőtt elhagynám a kórházat anélkül, hogy Rangerrel bármit is közölnék. Tulajdonképpen szörnyetegnek érzem magam a sok érzés és gondolat miatt, ami most a fejemben jár. Milyen ember vagyok én?

Őazenyém.

Most azonban az unokatestvéremnek szüksége van rá.Nem hiszem, hogy Ranger érzelmeket táplálna iránta, különben nem feküdt volna le velem, de ez akkor is egy bonyolult helyzet.

Már a folyosón vagyok, amikor Ranger a nevemet kiáltja, és odakocog hozzám, és a felkaromat megragadva megállít. – Mi a baj? Láttam az arcodat.

– Semmi – mondom, mosolyt erőltetve magamra. – Most szüksége van rád, Ranger. Majd később beszélünk.

– Igen, de nekem szükségem van rád – mondja, a szemöldökét ráncolva. – Maradj! Ne menj vissza a szállodába egyedül! Megoszthatjuk a pótágyat a szobájában.

Tényleg nem érti. Nem látja, hogy mit érez iránta, és hogy ez most milyen kínos lenne. Nem hiszem, hogy még jobban meg kellene bántani, mint amennyire már most is bántja. Önzőség lenne tőlem, ha elvenném tőle Rangert, ha ő az, akire most szüksége van, hogy átvészelje a megpróbáltatásait.

– Nem kérte, hogy maradjak, Ranger – mutatok rá, és szomorúan mosolygok. Begörbítem az ujjamat, mire lehajtja a fejét, aztán megpuszilom az arcát. – Téged akar, és meg kell adnunk neki, amit csak akar. Felhívom a családot, és megkérdezem, mikor érkeznek, hogy felvehessem őket a reptéren.

– Biztos vagy benne? – mondja homlokát ráncolva. – Nem akarom, hogy egyedül vezess.

– Jól vagyok – mondom, és forgatom a szemem.

– Akkor reggel találkozunk a szállodában – mondja, miközben az arcom fürkészi. – Küldj egy sms-t, és tudasd velem, hogy mik a terveid, rendben?

– Úgy lesz – mondom,megfordulok, szomorúan és lemondóan sétálok ki a kórházból.

TIZENHAT

Fordította: Aiden

 

 

Ranger

 

– Emlékszel, mikor elmentünk úszni egyet? Azt hiszem, Horvátországban volt – kérdi csukott szemmel. – A víz annyira tiszta volt, hogy le lehetett látni egészen a fenékig, és azt mondtad, ez az egyetlen oka, hogy belemerészkedsz.

– Nem vagyok nagy rajongója az óceánnak – húzom el a szám.

– Emlékszem – feleli ásítva. – Mindig eszembe jut az az utazás. Szerintem az volt életem egyik legjobb időszaka.

– Mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna – felelem, majd úgy döntök, hogy felteszek egy kérdést, ha már ilyen beszédes kedvében van. – Bántottak, amikor elvittek? – kérdezem tőle, mire kinyílik a szeme. – Úgy értem, leszámítva ezt... – mutatok a monoklijára.

– Azt szeretnéd tudni, hogy megerőszakoltak-e? – kérdi, és feljebb húzza a lepedőt magán. – Nem, Cam, nem erőszakoltak meg. Úgy volt, hogy eladnak minket egy árverésen – így egyikünkhöz sem nyúltak, mert akkor sérült áru lettünk volna, tudod?

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Akkor miért ütöttek meg?

– Megpróbáltam elmenekülni – magyarázza a falat bámulva. – Tudod, mi a vicces? Valójában arról álmodoztam, hogy eljössz megmenteni. Ezért amikor megláttalak, azt hittem, hogy ez is egy újabb álom. Nem hittem a szememnek, hogy tényleg ott vagy.

– Jo nem adta volna fel, amíg meg nem találnak. Annyira elszánt volt, hogy megmentsen téged, Elizabeth.

Pont ezért zavart meg kicsit a szomorúság, amit a gyönyörű arcán láttam. Tudta, hogy Elizabeth és én barátok vagyunk, ezért nem értem, miért nyúlt meg a képe, mintha pofon vágták volna, mikor rájött a dologra. Talán azért, mert Elizabeth azt szerette volna, ha én maradok, és nem Jo? Nem tudom, mi lehet az oka, de azonnal a végére akarok járni a dolognak. Nem tetszik a gondolat, hogy Jo odakint van, és mindent túlgondol. Megértem, hogy a dolgok megváltoztak abban a pillanatban, amikor megtaláltuk Elizabeth-et, a mi kis buborékunk kipukkadt, de itt az ideje, hogy szembenézzünk a valósággal. És azt szeretném, hogy maradjon az életem része, amikor hazaérünk. Kurvára remélem, hogy ő is ezt akarja, különben háborút leszek kénytelen indítani, hogy beláttassam vele: nekünk együtt kell lennünk. Leszarom, hogy milyen nyálasan hangzik: soha nem éreztem még így nő iránt, és nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétáljon az életemből.

– Tudom, elképesztő a csaj – ért egyet Elizabeth, és szemei megenyhülnek. – Nagyszerű zsaru. Tudtam, hogy keresni fog.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze – vonja meg a vállát. – Nem vagyok egy érzékeny virágszál, nem fogok kiborulni, ha kérdezel valamit.

Kényes helyzetben van, még ha nem is veszi észre. Azon tűnődöm, hogy nem kap-e ettől poszttraumás sokkot, vagy valami hasonlót. Nem hiszem, hogy bárki is sértetlenül megúszhatná ezt, még egy olyan erős ember sem, mint ő.

– Miért mentél egyáltalán abba a motoros kocsmába? És ráadásul egyedül?

A szeme felcsillan, ahogy odafordul hozzám, és rám néz. Egy darabig hallgat, mielőtt válaszolna.

– Téged kerestelek, Cam. Fogalmam sem volt, hol vagy, és nem találtalak, de emlékszel, amikor felhívtál egy évvel az utunk után? Azt mondtad, hogy épp egy motoros klubot kezdtél el keresgélni. Meg akartalak találni, és a "motoros" volt az egyetlen nyom, amim volt. A számod nem volt meg, és elköltöztél. Soha többé nem hívtál, bár vártam, hogy felhívj, de nem tetted. Mintha elfelejtettél volna engem, mikor motorosnak álltál.

Felállok, és véletlenül felborítom a széket.

– Ezt most komolyan mondod, bakker? Elmentél egy motorosbárba, hogy megkeress engem? Kérdezősködtél, aztán elraboltak? Mi a faszért csináltál ilyet, Elizabeth? Nem gondoltál bele abba, hogy mindenkit okkal vágtam el? Nem éppen olyan életet élek, hogy civil barátaim lehessenek anélkül, hogy bajba ne keverném őket.

– Évek teltek el, Cam – feleli duzzogva. – Látni akartalak. Mi ebben a kifogásolnivaló? Nem a te hibád, hogy rosszkor voltam rossz helyen. De kérdeztél valamit, én pedig válaszolok rá. Ezért voltam ott.

Végigsimítok a képemen.

– Ennyi év után elhatároztad, hogy megkeresel, és ez történt? Bassza meg, Elizabeth. Ez az oka annak, hogy az egyetlen ember, akivel törődöm, az ugyanúgy él, mint én.

– Szóval már nem foglalkozol velem? – kérdezi sértődött hangon. – Azt hittem, barátok vagyunk. A barátság nem múlik el csak úgy, Cam. Nyilvánvalóan eléggé törődtél velem ahhoz, hogy az unokatestvéremmel kerestél meg, aki egyszerre zsaru és idegen számodra.

Valóban csak egy zsaru és idegen volt, de most már sokkal több annál. Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy igen, persze, hogy törődöm vele, de nem igazán gondoltam rá sokat az évek során. Ő csak egy barát volt, akit elvesztettem, és ez nem épp szokatlan számomra. A Wild Men MC lett a családom, ők lettek a barátaim, bár most még őket is elvesztettem. Talon az egyetlen ember, aki még mellettem áll.

– Persze, hogy törődöm veled – nyugtatom meg, miközben hátradőlök a pótágyra. – Eddig még sosem említetted nekem Jot.

– Nem igazán kerültek szóba a családjaink – feleli ásítva, és a kezével eltakarja a száját. – Te különösen nem szívesen beszéltél a tiédről, emlékszel?

Senki sem beszélt volna szívesen róluk, ha onnan jöttek volna, ahonnan én, de azt hiszem, igaza van. A pillanatnak éltünk; nem igazán beszéltünk a múltról. Más módon ismertük meg egymást: mit szeretünk enni; mit szeretünk csinálni a szabadidőnkben. Tudom, hogy szereti a tengerpartot, az almás martinit, és egész éjjel szívesen táncol bármilyen zenére, amit a DJ játszik. Ez az, amire a legjobban emlékszem abból a nyaralásból.

– Azt hiszem, igazad van – dünnyögök, és rápillantok. – Hozhatok valamit?

– Nem, jól vagyok – mondja, majd csöndesen hozzáteszi. – Fáradtnak érzem magam, de olyan, mintha a testem nem hagyna aludni, mintha félnék, vagy ilyesmi. Mintha még mindig ott lennék.

Felpattanok, az ágyához sétálok, és a kezét a sajátomba veszem.

– Itt vagyok, vigyázok rád, és tudod, hogy nem hagyom, hogy bármi bajod essék. Aludj nyugodtan, Elizabeth.

– Megpróbálok – feleli, és lehunyja kék szemét, mely egy árnyalattal sötétebbek, mint Joé. Amikor elalszik, küldök egy sms-t Jonak, hogy merre jár, aztán küldök egyet Faye-nek is, két szóval:

 

Küldetés teljesítve.

 

A telefonom azonnal megcsörren, és a The Weeknd "What You Need" című száma betölti a szobát. Gyorsan felveszem, nem akarom felébreszteni Elizabeth-et.

– Szia – szólok bele halkan.

– Küldetés teljesítve. Ez az összes közölnivalód számomra, komolyan? – csicsergi Faye. – Mesélj el mindent. Hogy találtad meg?

Gyorsan összefoglalom neki, mi minden történt, mióta ideértem. Nos, nem mindent, csak azokat a dolgokat, amik Elizabeth megtalálásával kapcsolatosak.

– Te és Jo nagyon jól csináltátok, Ranger – mondja izgatottan és lenyűgözve.– Hogy van Elizabeth?

– Jól van – felelem, és a kérdezett személyre pillantok. – A családja holnap érkezik meg, úgyhogy valószínűleg egy-két nap múlva hazatérek én is.

– Jól hangzik – mondja Faye. – Hiányzol nekünk. Még Clover is kérdezgeti, hogy hol van Ranger bácsi.

Erre melegség önti el a szívem. Tudom, hogy a Wild Dragonsnál mindannyian nagyon igyekeztek, hogy úgy érezzem, szívesen látnak az MC-jükben, még akkor is, ha úgy tűnik, nem illeszkedem be olyan könnyen, mint Talon. Jó emberek, és Faye szédületes egy csaj.

– Hamarosan érkezem – mondom szelíden. – De végeztem az őrangyalos szarságaiddal, Faye, rendben? Nincs több ügy. Csak a motoros baromságokkal vagyok hajlandó ezután foglalkozni.

– Rendben – morogja, elköszön, majd bontja a vonalat.

Nem vagyok igazságos. Ha nincs Faye, valószínűleg nem találkoztam volna Joval, és a zsaruk talán nem találták volna meg időben Elizabeth-et, úgyhogy nem bánom. Csak nem akarok úgy visszatérni a klubházba, hogy Faye egy újabb aktát lógasson az arcomba. Ezt a szart inkább a profikra hagyom... Hacsak Jo nem kér segítséget valamiben.

Ismerve magamat, valószínűleg látni szeretném majd, hogy jól van-e, amikor valami veszélyes dolgot csinál, és lehet, hogy a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján ezt teszi. Igen, ez egy teljes munkaidős meló. A gondolat is mosolyt csal az arcomra. Ennyi idő pont elég lesz vele. Még egyszer megnézem Elizabeth-et, aztán engedélyezek magamnak egy kis pihenőt.